Visit counter For Websites   Menü 

Oldalsáv

Látogatószámláló:
free counters
Szavazás a weblapról
Részletekért kilikk a képre




   

Volodimir és Vladimir         
Felolvasott változat


"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
Ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."

Radnóti Miklós: Nem bírta hát...

Visszatérő álmaimban hatalmas égi járművek bukkannak fel a városunk felett, alig pár száz méterre a tömbházak tetejétől.
Lomhán és hangtalanul gördülnek elő, lassan, mint álló légben a gomolygó cigarettafüst. Eltakarják az eget, elsötétül alattuk a táj, s a csillogó, higanyos testükből különféle, csöves, tekergőző, villogó szerkezetek nyújtóznak a föld felé. A csoportokba verődött, riadt emberek megkövülten bámulnak a magasba, mások, a tarkójukra kulcsolt kézzel földre vetik magukat. “Felkérjük a lakosságot, őrizzék meg nyugalmukat!” tölti be a teret a mennydörgésszerű figyelmeztető hang, majd a felvonuló járművek szerkezeteiből fénynyalábok lövellnek az épületekre; golfpályányi, városnegyednyi, fekete, füstölgő folt marad a becsapódások helyén.

 

Volodimir Piatkinnak hívnak, huszonkilenc éves vagyok, a szabadságukért szívüket és lelküket feláldozó kozákok gyermeke, végre a többségi nemzet tagja. Ukrán vagyok, mint Yulia Marushevska, de nem Kijev szülötte, mint ő, hanem Herszoné, mint Inna Gaponenko. Történelmünket átszövi a szenvedés és a harc, mégis azt szeretném, ha a himnuszunk nem napon, harmatként pusztuló ellenfelekről szólna, hanem csak abbéli vágyainkról, hogy a környező népekkel együttműködve, mi is barátságban, méltányosságban képzeljük el a jövőnket. 

 

Nem vagyok harcias, gyári beállításom szerint békés alkat vagyok. Úgy gondolom, mindenkinek van helye a nap alatt: ukránnak és orosznak egyaránt, nem az a fontos, ami volt, hanem abból kellene kiindulni, ami van, ami lehetne. Sérelmeket kapunk és adunk egymásnak, ez van, ezzel kell élnünk, nem szeretem a sérelemkultuszt! Minek belefagyni a múltban méltatlanul ránkszakadt sebekbe? A múltunkból, a kölcsönös bántalmakból persze okulni kell: fájdalmas a Holodomorunk, bosszantó, hogy a vezetőink alig beszélték a nyelvünket, hogy az oroszbarátok megszállták a zsíros kulcspozíciókat, hogy öszeharácsolták a közvagyont, hogy a tengerentúli idegenek lassan felvásárolják az egész országot. Szomorú az évszázadok óta fel-fellángoló küzdelmünk az oroszokkal, a szovjetekkel, a törökökkel, lengyelekkel, litvánokkal, ki tudja követni, kivel, de elegem van, nem bírom tovább: legyen kiegyezés végre, kezdjük tiszta lappal az egészet, éljen békében együtt a végre független hazánkban a történelem által idevetett minden nemzet, virágozzék minden virág. Legyen végre kizárólag az a mérce, hogy ki, milyen ember, és semmi más. Ezekért az elvekért lenne érdemes harcolni. Ha bármiféle harcnak van értelme, hát ennek aztán lenne! Ha a franciák és a németek és az angolok és az írek meg tudtak békélni egymással, sőt: együttműködve, kölcsönösen segítik egymást a boldogulásban, miért nem tudjuk mi is megtenni ugyanezt? 

Nagyapám nagyon öreg, de még személyes emlékei maradtak a Holodomorról, gyermek volt akkoriban. Az apja, a családját felvitte a hegyekbe, egy szál szekercével kunyhót épített, kifosztotta az aranymálinkó fészkét, csapdába csalta a mókust, begyűjtötte és megszárította gombát, varsát állított a halnak, elkapta még az őzet is, úgy vészelték túl a milliókat elpusztító éhinséget.  – Tanulj Robinsontól, Vova, ismerd meg az erdőt, az eltart és megvéd téged, akármi is jöjjön – szokta mondogatni nagyapa – hasznodra válik! Én, azonban városlakó vagyok, az is maradok. Amikor a modern, európai társadalomszervezési elveimről lelkendezek neki, ő csak néz a bozontos, ősz szemöldöke alól. Türelmesen kivárja, fogyjak ki az érveléseimből, a szuszból, a méltatlankodó gesztikulálásaimból, aztán lassan megszólal. Azt mondja, idealista vagyok és naiv, és utópista, mint a szovjetek voltak, annak idején. És jóhiszemű, mint a szovjetek, annak idején, de nem baj, mert fiatal, tapasztalatlan, álmodozó vagyok, hát így van rendjén,  majd csak megjön az eszem. Azt mondja, még nem éreztem a bőrömön a világ sokféleségét. Induljak csak  ki abból – mondja – a világon van és volt, és lesz kizsákmányolt muzsik, túlhajszolt gyári munkás, pohos földesúr és udvara, léha ficsúr és kegyetlen katona, az önjáró folyamatok irányítására szegődött, gőgös hivatalnok, spekuláns és rabló, dolgos és lusta, igényes és koszos, gazember és önfeláldozó, ostoba és lángész, orosz és ukrán, és nyolc-tízezer nemzet, összezárva kétszáz nemzetállamba, és mindegyiknek más-más az érdeke, és más-mást akar. Na, tessék:  egyezzek ki méltányosan ezzel a sokféle teremtménnyel! 

De én, akkor is európai vagyok, oda akarok tartozni, elegem van a korrupcióból, a keleti megyékben dúló polgárháborús eseményekből, a gyümölcsöt nem termő tanulásból. Elegem van, mert kilóg a belem, annyit dolgozom, hogy néhány cincogó hrivnyát összeszedjek, hogy az orosz főnököm új, lopott BMW-t tudjon venni a megunt Alfa Romeoja mellé. 

 

Természetem merengő és elmélkedő, raszkolnyikovi természet. Az átlagnál magasabb és vékonyabb a termetem, kicsit hórihorgas, szálkás, izomzatú, az a fajta, aki sosem fog elhízni, de aki  – olvasmányaim szerint – skizofréniára hajlamos. A nyakam hosszú, előre hajló. A karom is hosszú. Amikor figyelek, előre dőlök, s a könyökömmel a térdemre támaszkodom, a kezem összekulcsolom, pislogás nélkül figyelek. 

Az én szájam széles, a Dunyáé keskeny és vastag, ajka teljes hosszában vastag, még a széle felé sem vékonyodik el, ezért Dunya arckifejezése szigorú, mintha összeszorított szájjal, folyton bosszankodna, vagy haragudna a világra, pedig nem is. Csak egyszerűen keskeny és húsos  a szája, mint Monica Bellucci-nak, de az övétől még keskenyebb: a szélessége  alig haladja meg a két belső szemzuga közötti távolságot. Az én szájam szélessége csaknem a külső szemzugomon áthaladó függőleges vonalig tart, mégsem nézek ki úgy, mintha folyton  mosolyognék.  

Dunya, az én drága szerelmem, származásilag orosz, amúgy klasszikus, szőke szláv szépség, az euromajdani események alatt találkoztunk először. Ha az a Majdan nem történt volna meg, akkor most nem örülhetnénk egymásnak. Azt sem tudom, legyek-e hálás Yanukovych-nak, vagy kívánjam őt a pokolba. 

 

Minden a diktatúra-törvény megszavazásával kezdődött, habár nagyapám szerint az okok és okozatok szövevénye mindig elvész az idők homályában, fölösleges kutakodni utánuk. Bajban, az okokat és a kezdeteket, csak azok az örök elégedetlenkedők és kritizálók firtatják, akik probléma esetén a “Most mit lehet tenni?” kérdés helyett a hibást keresik, hogy magukat az igazságvédő lovag szerepében tüntessék fel, ahelyett, hogy személyesen a kisujjukat is megmozdítanák. Azok a “fogjukmegésvigyétek” alakok. 

Mindenesetre 2013 novemberében, legnagyobb megdöbbenésemre, a hőn vágyott euroatlanti csatlakozás lehetőségétől, az oroszbarát elnökünk visszalépett. Óriási tiltakozási hullám indult el, ami a majdantéri tüntetésekbe torkollott. A tiltakozók megszállták a teret, békésen fogva is tartották, egészen 2014, január tizenhatodikáig, amikor a parlamentünk, derült égből, kézfeltartással elfogadta a diktatúra legalizálását biztosító törvényt; mindenki tudta, a tüntetések leverését célozza, annak akart véget vetni. Elszabadultak az indulatok, tömegek özönlöttek Kijeve, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz.

Huszadikán, délelőttre  értem fel, mínusz húsz fok körüli hőmérséklet lehetett, pára csapott ki a szánkból, amikor a vonatról leszállva a Sír, s jajong  a széles Dyepert énekelve lelkesítettük egymást. Menetközben fegyveres ellenőrző pontokat kellett elkerülni, de végül megérkeztem, a rézsútos oldalú, mélyebben fekvő  Instituckaja utcán értem a tér közelébe.  Az utca délkeleti, törmelékkel borított vége kihaltan tátongott, a másik, a térhez közelebbi végen, a tüntetők meggörnyedve, maguk előtt pajzsot tartva, a  Try Kota dűlős oldalú bal oldalán a Milleniumi Híd felé hátráltak. Akkor már javában lövöldöztek, valakik lesből vadásztak rájuk, de most már rám is. A lejtő tetejének hosszában, négyes-ötös csoportokba verődve egyenruhások nyomultak előre, közben felváltva maguk elé tüzeltek, nem lehetett látni, kire, s csak remélni lehetett hogy nem éles töltényekkel. Hangosbemondó dörgött a Függetlenség tere felől, riadt hangon kérte a segítséget: “Sürgősen mentőt kérünk a pódiumhoz, reanimálásra, fiúk! Négy mentőt kérünk a Majdanhoz, fiúk! Minél több mentőt kérünk a térre, a pódiumhoz, fiúk!”, a hangja betöltötte a levegőt, egészen a Holdig hallatszott, a visszhangosan csattanó lövések hangja sem nyomta el. Az utcából a tömeg a térre vezető híd felé hátrált, a hídon két tüntető gumiabroncsokból építette a torlaszt, az egyikük molotov koktélt vágott bele, azonnal lángra is lobbant,  a sűrűn, feketén gomolygó füstöt a szél  lefelé nyomta, a magasban egy madár szállt el a Majdan fölött, szinte érintette a kockásköntösű, aranyozott angyalt. A híd mögötti óra körüli tömeg hirtelen megfutamodott, ki a híd alá, ki hátrafelé menekült. “Vigyázzatok fiúk, két vagy három orvlövész vadászik ránk, talán az Ukrajna Hotelből”, szólt a hangosbemondó. Úgy hatott az egész, mint egy morbid közvetítés az Éhezők viadalából.

Már teljesen övénylő lángban és gomolygó füstben állt a híd, amikor megláttam az első levadászott tetemet. Rongybabának tűnt, úgy lógott a karja! Gallérjánál fogva, hátrálva vonszolta földön egy kékkabátos, narancs színű sisakot viselő alak, pajzsát ügyetlenül maga előtt tartotta; látszott, még egy légpuska sörétjétől sem védte volna meg az a pajzs.  Három tüntető termett mögöttük, pajzsaikkal fedezték őket, mindnyájan sietősen hátráltak, véres lábnyomokat hagyva a fagyos kockakövön. Egy negyedik segítő megragadta a tetem egyik karját, a kékkabátos a másikat, ketten vonszolták tovább, így már jobban haladtak. “Drag and drop”, dobolt a fejemben. Drag and drop, drag and drop…

Honnan lőnek, emberek!? Kik  tüzelnek ránk, én istenem!? Ez a Berkut?  Ne lőjj, testvér, hagyj élni! 

Mindenfelé, pajzsok és fatörzsek mögött guggoló, vagy görnyedten hátráló célponokat lehetett látni. Egy guggoló alak, csak úgy hátradőlt, rángott egyet, többet nem mozdult, a pajzsa ráborult, vérpatak buggyant elő alóla. “Mentőt kérünk fiúk, minél több mentőt  küldjetek a pódiumhoz fiúk!”, rimánkodta át a lövések visszhangos csattanásait a hangosbemondó. Hang- és füstgránátok robbantak, csípős füst nehezítette a légzést, molotovkoktélok lángja lobbant, menekülő emberek buktak el, egyre több rongybabát vonszoltak, egyre több vérpatak fagyott rá a kockakövekre, meggőrnyedtem, és öklendezni kezdtem. Egyszer csak hűvös kéz ért a homlokomhoz, meleg tenyér tartotta a fejemet. 

– Jól, van semmi baj! – mondta egy fiatal női hang.  – Eltaláltak? – kérdezte. – Gyerünk a híd alá! – mondta, és már ráncigált is a híd felé.   

– Az hiszem, nem – mondtam.  – Jól vagyok, csak a vértől látványától hányok! –  nyöszörögtem, hátamat a hideg hídlábnak vetve. Nyomjelző golyó pattant vissza az egyik villanyoszlopról.


Csak a szemét, az ibolya-meleg szemét mutatta. Az arca kötött, molyhos sállal volt bebugyolálva, még az orra sem látszott ki alóla, kötött sapkája a szemöldökéig le volt húzva: nálam fél fejjel alacsonyabb, ibolyaszemű szamuráj-tündér. Amint megszólalt, pára tört elő a világos sáljából. Ez a világos szerelés éppen a legjobb célpont, gondoltam. Hogy kerül ide egy fiatal lány? – gondoltam. Már csak Ludmilla, a húgom hiányozik innen, gondoltam.

– Igyál egy kis teát! – nyújtott felém egy negyedliteres kólás flakont. – Megyek, segítsek a sebesültek ellátásánál! – vetette még oda, s elsietett. 

– Várj, a teád! – kiáltottam utána, de intett, hogy maradjon nálam. – Hogy hívnak? – kiáltottam utána.  Legalább az arcát mutatta volna meg, gondoltam.

Öt év múlva találtunk egymásra. Addig csak a hangja és a szeme színe tűnt fel az álmaimban. 

 Alkonyatra a Majdan elcsendesült, úgy állt a romokban és a kormos hamuban, mintha egy dühöngő, tűzokádó King-Kong dúlta volna szét, pedig csak Isten békétlen testvér-teremtményei mutatták be elvakultságuk termékét.  A Berkut és az egyenruhások elkotródtak, a magasból a függetlenségünket oltalmazó angyal szenvtelenül tekintett le az utolsókat parázsló barikádoktól és az oroszellenes gyűlölettől füstölgő, megszomorodott térre. A gyászoló tömeg, az oszlop mögött, a teljesen kiégett, az elsősegélyhelynek kinevezett épület előtt tömörült. A földön kiterített holttestek sorát lehetett látni, a lövések csattanó riadalma helyett anyák és feleségek zokogását és jajveszékelését lehetett hallani, könnybe lábadt férfi-szemeken  csillant a szürkületi homály, ökölbe szorított tenyerekbe mélyedt a köröm, a halál és az elhamvadt abroncsok szúrós bűze töltötte be a levegőt.

 

Öt év telt el,  a titokzatos lánynak csak a hangja és szeme színe tünedezett fel az álmaimban. 

 

Sokminden történt a világgal azóta: meghoztuk a nyelvtörvényt, a Krím az oroszok kezére került, hazánk keleti határán háborús viszonyok dúlnak, civil utasszállító zuhant az országunkra, talán mi lőttük le, talán nem, talán szándékosan, talán nem. 

A következő évben a világ legszerencsétlenebb fele, mintegy vezényszóra, hirtelen felkerekedett, és azóta is tömegek özönlenek a szivárványos dicsfényben tündöklő Nyugatra.  Néhol bódult üdvrivalgás fogadja őket, máshol nemzetek feszültek egymásnak miattuk. Az ismeretlen erők által szervezett embercsempész hálózat üzleti modelle azóta is virágzik. 

 

Nálunk menetelő, fekete-egyenruhásokról hallani, akik rettegésben tartják a kisebbségeinket, talán még egy templomot is rágyújtottunk a harangunk elől oda menekülőkre. Talán a világ leggazdagabb természeti kincsei fölött rendelkező, immár független ország a miénk, mégis nagy a szegénység, és a legéletrevalóbb honfitársaink közül, a jobb megélhetés reményében, egyre többen nyugatra vándorolnak.  Valami készül, emberek! Nem lesz ez így jó!

 

Öt év telt el, a titokzatos lánynak csak a hangja és szeme színe tünedezett fel az álmaimban. Közben elvégeztem az informatikai főiskolát, angol szakkönyvek fölött görnyedtem, weboldalak előtt éjszakáztam, folyamatábrák algoritmusai kavarogtak a fejemben, a személyi bankszámlám egyenlege mégis fogyott. 

 

A kikötő előtti sétányon, egy padon ültem, előredőlve, térdemen könyökölve, összekulcsolt kezekkel, késő április volt. A Dnyeperen felfelé igyekvő, lomha uszályt bámultam, a kikötőben sorakozó, óriási marabukra emlékeztető emelődarukat, a felhőtlen égen cikázó fecskéket.  Lassan alkonyodott, organillatot és a folyó erjedésének szagát sodorta a szellő,  a kikötő életének zajai szőtték át a csendet, amikor valaki  leült mellém, kezemre tette a tenyerét.

– Hogy vagy fiúka, túlélted? Hánysz-e még a vértől? – szólt rám, azonnal felismertem a hangját.   

– Hát te vagy az? – állt el szinte a lélegzetem.


Sokszor elképzeltem az arcát, a termetét, – teljesen melléfogtam. Csupán az ibolya-meleg szemének színét őrizte híven az emlékezetem, azóta tudom: mit sem ér a képzeletem,  viszont a meglepetést és a testemen átsuhanó borzongást, keze melegénk természetes közvetlenségét mindig is könnyű lesz felidézni. Mosolygott, magas a homloka, a zizegő, szép zabkéve-szőke haja mélyen, a szinte párhuzamosan álló  halántékán tapad,  a vastag szemöldöke is hosszan hátrahajlik, az állkapcsa vonala pedig a nagyra nyitott bumeráng ívét idézi. 

Végig mosolygott! Olyan szépen mosolygott rám, a szemembe nézett... Talán Eva Mendesnek vannak ilyen nagy, kissé előreálló fogai. Meg voltam zavarodva. 

Dunyám, az én Dunyám orosz: Avdotya Romanovnának hívják. Mondjon akárki, akármit, engem akkor sem érdekel, ha százszor is orosz! Történjék bármi, amíg élek, s meghalok, addig engem nem fog érdekelni, hogy orosz. Fiatalok vagyunk, Ádám és Éva, férfi és nő, nő a javából, hát végig fogom csinálni, azt ami Ádámra kirovatott, hogy az én Évámnak, az én verejtékemmel, forró háztüzhelyet biztosítsak.  

Dunya válla széles, a dereka keskeny, a csípője íve és a bőre selyme, maga a teremtés csodája, s a szeretkezéseink csúcspontján, a rámfonódó combja szorításakor vulkánok tüze tör a magasba.  Ilyenkor úgy érzem, többé már nem akarok élni: amiért csak érdemes, az nekem már megadatott.  

 

Harmadik éve élünk Magyarországon, hosszú, kimondhatatlan nevű kisvárosban dolgozom, egy amerikai mobiltelefongyártó cégnél, informatikus mérnökként. Elfogadhatóan beszélek angolul és persze oroszul, könnyen alkalmaztak, még egy kis szolgálati lakást is adtak. Otthon is megéltünk volna, de elegem lett Herszonból is és Ukrajnából is. Most is imádom, ugyan Ukrajnát és a szülővárosomat, Herszont,  mindig is imádni fogom, de gyakran, egyre gyakrabban gondoltam, ez így nem mehet tovább. Bánt, hogy elhagytam az őseim földjét, de nekem is csak egy életem van, és örökké tartó honvágyam.

 

Dunyával, Angliába tartottunk, oda akartunk gyökeret verni, mégis  valahogy ittragadtuk Magyarországon, pontosabban itt tartott a COVID. 

Dunya nehezebben bírta a távollétet, mint én. A munkája is kimerítőbb volt: 12 órán át, állva dolgozott a soron, 24 óra pihenő következett, a kimerültségtől szinte átaludta a műszak utáni napot, bódultan ébredt, hol a derekát, hol a lábát fájtatta. Szerencsére a magyar doktornővel, angolul könnyen szót értettünk: Dunya panaszkodott, én fordítottam. Éreztem a doktornő szimpátiáját: figyelmesen meghallgatott, lényegretörően kérdezett,  megvizsgálta, elmagyarázta az okokat, a teendőket, habár többnyire csak pihenést javasolt. Aztán Messengeren is tudtunk kommunikálni, nagy könnyebbséget jelentett számunkra. Írásban panaszkodtam, kérdeztem, rövidesen  válaszolt, vagy felhívott, segítségünkre volt. Mi kell egyéb az idegenbe szakadt betegnek?  Isten áldja érte!

Egyik este, mikor Dunyának kezdődött volna a műszakja, csak feküdt, nem volt ereje felkelni. Minden porcikája, még a bőre is fáj, azt mondta. Ahogy simogattam a fejét, megéreztem, forró, pedig még az ágy is vacogott vele a hidegleléstől. Közel negyven fokos lázat mértem, lázcsillapítót adtam neki, borogattam, nem lesz semmi baj, súgdostam a fülébe, naponta nyolcsszázan halnak meg Olaszországban, gondoltam.  Elég a levegőd? – kérdeztem, bólintott, ugatva köhögött, égett el a láztól, parázslott a szeme. Hívtam a doktorunkat, azonnal válaszolt. Tartsam a lázát harmincnyolc fok alatt, itassam, mondta  nyugodt hangon, ha kell borogassam bátran,  mondta. Másnap szkafanderbe öltözött mentősők csengettek be, egy hosszú pálcát dugtak az orrunkba, mélyen, egészen az agyamig, csak Dunyát féltettem. Aztán telefonált a doktornő: kovidosok vagyunk, hogy érezzük magunkat? Dunya rosszul, haldoklik, engem most kerülget, mondtam, Olaszországban még a kórház folyosóján is halottak fekszenek, gondoltam, kivert a víz. Fiatalok vagyunk, erősek, ki fogjuk bírni, mondta a doktornő. Folyadék, metamizol, harmincnyolc fok alatt, mondta. A nyelve legyen nedves, figyeljem a nyelvét, mondta. Keep calm, mondta. Alkatilag nyugis vagyok, de nem eléggé. Ha véres lenne a köpet, ha kevés lenne a levegő, ha csillapíthatatlan a köhögés, hívjam akármikor, mondta. Véres? – kérdeztem. Sajnos, lehetséges mondta. You are young and strong, you will overcome it!  Just keep calm! – mondta. Alkatilag nyugis vagyok, de nem eléggé.

Dunya öt napig szenvedett, alig evett valamit, nem baj, mondta a doktornő, csak igyék sokat, édeset és vitamint. A hatodik nap reggelén alig mértem harminchét fok fölött, éhes, azt mondta...

Ha a megkönnyebbülés tényleg a szívemről leeső kő lett volna,  az hiszem szétlapította volna a lábamat, amputálni kellett volna, egész életemben bicegésre lettem volna ítélve.

Hetek kellettek, hogy visszanyerje az erejét, fél évig nem érezte a szagokat, de már újra a régi: esténként oroszul szkájpozik az otthoniakkal. Otthon nincs elég oltóanyag, mondja, ha lenne sem törné az ajtót a lakosság. 

 

El vagyok maradva a munkával: let’s go on with home office!  Tanítanám angolra, de nem akarja. Tanuljanak ők oroszul, mondja. Különben én oroszul szólok hozzá, ő ukránul hozzám.

Nálam egészen könnyen zajlott: egy kis hőemelkedés, egy kis köhögés, ja igen: a hosszú végtagjaim, azok fájtak rendesen, de csak pár napig. Dunyához képest, ahogy én voltam, az csak pipepurc.

Prózai hetek hónapok, következtek, örültünk, hogy túléltük, hogy védettek vagyunk. 

Kicsit szórakozott Dunya, de helyén van az esze és  a szíve. Borscsot főzött nekem s holodecet, felkutatta a városban dolgozó ukránokat, összejártunk, olyan volt, mintha borogatta volna a honvágyam sebét.

Sokszor bosszantott a szórakozottsága, de nem lehetett haragudni rá.
Borscsot főzőtt, szépen megterített, leültünk enni, jóízüen falatozott, csorgott a nyálam, ahogy néztem. 

– Kóstold csak meg az enyémet! – szóltam rá ingerülten. Rámcsodálkozott azzal a meleg szemével, kanalazott egyet az enyémből, ízlegette, nyúlt az arca.

– Ugyanolyan – csodálkozott.

– Mégsem tudom enni! – mondtam. 

– Há minek?

– Mert nem adtál egy kibaszott kanalat!

– Ha, ha! Há tényleg!    

 

Aztán kaptam egy sokkal jobb ajánlatot, szinte középvezetőit,  áthurcolkodtunk Nyugat Magyarországra. Sokat kerestem, rendszeresen küldtem haza is, a bankszámlám egyenlege így is emelkedett. Gyerek is kellene, mondta Dunya. Jó, mondtam, próbálkozzunk!


Mostanában, zuhanyozás közben, amikor már jól szétkenem magamon a tusfürdőt, s már minden elérhető testrészemen habot ver az illatos balzsam, borzalmas képzetek törnek rám. Arra gondolok, mi lenne, ha hirtelen kitörne valami katasztrófa, mondjuk a házamba csapódna egy fürtösfejű siklórakéta. Egy olyan okosbomba, ami magában hordozza a fegyvertervező mérnökök alkotó intelligenciáját és a kivitelezők lelkiismeretes igényességét. Egy szmártcirkálóra gondolok, ami simán kijátssza a légvédelem éberségét, ami megállíthatatlanul tör a célra. No, nem a legmodernebb verzióra, a mozgó célpont követésére is alkalmas okosgránátra gondolok, megelégszem azzal, amit csupán az álló cél megsemmisítésére fejlesztettek ki. A becsapódáskor robbanna, a lökéshullám, előszöris a falhoz vágna, s rögtön össze is dőlne a világ, elszakadna a film. Hogyan tovább? Az attól függene, mennyire omlana rám a ház, téglástól, kefnistől, misungustól, mindenestől. Szerencsés esetben, akár órák, vagy napok múlva mégiscsak magamhoz térnék, vacognék, a szájamban mészízű vakolat ikrázna, süket csend sípolna a fülemben, üres tér tátongana a tudatomban, a testemet pedig finom, ropogósra száradt vakolatréteg borítaná.  Mi történt velem, hol vagyok? – kérdezném magamtól kábán, aztán megkísérelnék feltápászkodni. Miért nem érzem a bal lábamat, miért nem hallom az összekoccanó fogaim zaját, miért nem hallom a fejemről és a vállamról a mélybe hulló törmelék koppanását? – kérdezném magamtól. Bámulnám bambán a bokámra fagyott, fekete vércsíkokat, tennék egy bicegős próbalépést, majd még egyet, majd még egyet. Lassan visszatérne a lábamba az érzet és az erő, nos ez megnyugtató, biztosan elfeküdtem azért volt elzsibbadva, gondolnám, egyre jobban virradna, még szerencse, hogy nyár van, gondolnám. Szomjas lennék, de inkább fáznék, vagy nem is tudom, mi más bajom lenne még, tudja a halál, vagy tudja a belem, ez most nem fontos, azt hiszem élek, ez a lényeg, gondolnám. Megpillantanám a törölközőm, magamra borítanám, karcolós lenne a törölközőm, legalább le kellett volna rázni róla a törmeléket, most már mindegy. Lépés közben az összeérő combom ragadós és karcolós lenne, az lenne a hónaljam is, és a nyakam is: igen, karcolós, ahogy mozognék, csak úgy ropogna a testemre száradt vakolat-máz.  A szilánkosra szakadt szekrényem felé tapogatóznék, miközben cibálnám kifelé a télikabátomat, egy kiálló tüske felszakítaná az alkaromra száradt malterréteget, a meleg vérem végigcsurranna rajta.  Dideregve bújnék bele a télikabátba, Úristen, hol van Dunya? – kérdezném magamtól végre. Körbepillantanék a romos, huzatos szobában, a szétszakadt mennyezeten át az eget nézném, esőre áll, állapítanám meg, aztán vissza, meglátnám Dunyát: a téglakupacok között, az ágyunkon ülne, összekuporodva, karjaival a remegő térdeire támaszkodva bámulna a nagy semmibe. Mi történt Dunya? – kérdezném suttogva, nem hallanám a hangomat, karcos lenne a nyelvem és a torkom. Mi történt, Dunya? – próbálnék ordítani, de a hangomat elnyomná a fülembe fúródott monoton vijjogás.


Elmúlik a látomás, végigsimogatja a bőröm a meleg, sikos vízsugár. A fejemnél kezdem, aztán a vállamra zúdítom, a hónaljam, a lágyékom következik, ott elidőzők, majd hátra nyúlok, a derekamra irányítom a zuhanyfejet, forróbbra állítom a vizet, hosszasan tartom, jól esik a derekamnak a meleg; a lefolyó kavarogva nyeli a lecsurranó, buborékos levet. Holnap ismét jöhet ugyanez a vízió, egyre élesebb színekkel, egyre pontosabb részletekkel, egyre valósabb érzésekkel.

 

Kitört a háború! Putin lerohanta  a hazámat, és én itt lógatom a magamét, otthon meg az oroszok gyilkolják az enyéimet.

Folyton a neten lógtam, Bucsáról szóltak a hírek. Dunya csak hallgatott, mélyültek a karikák a szeme alatt,  összeszorította a száját, sántikálva ment a munkába, egész nap aludt, nem kereste az övéit sem.     

– Mit vársz tőlem? – kérdezte könnyes szemmel. – Hisz ott sem voltam! – tört ki aztán. – Azt hiszed, nekem jól esett, hogy évszázadokig az anyanyelvemen intézhettük a dolgainkat, mindent, aztán ha megszólaltam oroszul a boltban, vagy a hivatalban,  úgy néztek rám, mint a véres rongyra! Hogy orosz kúrvát kiáltottak utánam, ahhoz mit szólsz? Az én igazságom hol maradt, mit kellett volna jobban csináljak?  – a térdemre könyökölve, összekulcsolt ujjakkal néztem magam elé. 

– Aztán, ha már a dicső nyelvtörvényetekkel minket büntettek, vegyétek majd egy kalap alá a lengyeleket, litvánokat, a magyarokat, a románokat is. Nem  vagytok ti még annyira megérve, hogy saját országotok legyen! Mit gondolsz, mit szólnak az oroszok, ahhoz, amit Donbaszban műveltek az övéikkel? Csoda, hogy eddig tűrték! – be szerettem volna fogni a fülemet, hogy ne halljam. 

– Most ti voltatok az erősek, a bosszúállók! Kinn álltok bosszút? Rajtam, s a családomon? Meddig? Meddig kell még ezt csinálni? Gorbacsov után mindenki azt hitte, végre megbékélünk egymással... Elege volt mindenkinek, mindenki örült, vártuk, hátha most már jó lesz. Nem volt-e szép gesztus tőle, hogy háború nélkül vége lett annak sok gyűlölködésnek?  S ti, meg a NATO, ahová olyan nagyon vágytok, milyen gesztussal álltatok elő? A kedves NATO-d körbepakolta az egész Oroszországot fürtösfejű rakétákkal, s csak fennhéjáztak az oroszokon, mikor kérték, ne tegyék, mert nem erről volt szó! Egyáltalán, kilencven után minek kellett még az a kurva NATO? Mért nem lehetett megegyezni, s leépíteni? Most meg eljátsszátok a szentet, hogy jaj, agresszor. Miért, te mit csinálnál, ha szomszédaid idomított mérges kígyókat gyűjtögetnének az udvarukon? Mert hogy ti szuverének vagytok, azt csináltok, amit akartok. S az oroszoknak nem fontos a biztonságuk? Na nesze neked béke! 

– Azt kérdezed, hogy mit kellett volna tenni, nekem kellene tudjam?  Hát kollaborálni, ember! Itt van a nyakunkon egy csomó globális vész, s még ez a covid is! Hát nem amiatt kellene összefogni, s kitalálni, mit lehetne tenni, közösen,  hogy ne menjünk mindnyájan rá?! Nincs-e elég tudósa az oroszoknak, s annak a haszonleső, álnok és önző Amerikának, nem is beszélve a sunyin lapító Kínáról? Álljanak össze, s azon törjék a fejüket, hogy egyáltalán érdemes-e még gyereket vállalni ezen szétdúlt Földön, s majd akkor moralizájnak nekem, térdepelve.

 

Az enyéimet ölik otthon, meg voltam zavarodva. Késő nyár volt, amikor hazaértem, beálltam önkéntesnek. Kiképzőtáborba kerültem, egész nap 10-12 órán át zajlott a kiképzés, nem gondoltam volna, hogy akkorát rúg a kalasnyikov. Többnyire amerikai nehézfegyverekkel kapcsolatos informatikai feladatokat kaptam, esténként, a neten, néha Dunyával is beszélhettem. Ukránul szóltam hozzá,  ő is úgy válaszolt, szomorú volt a hangja és keveset beszélt, olyan tőmondatosakat. 

November közepére visszafoglaltuk Herszont, diadal-sorozatokat eregettünk a levegőbe, pedig ki volt centizve a lövedék-adagunk. 


Bombázás után - Sipos Loránd akvarelljeA romos utcákat jártuk, leírhatatlan volt a pusztulás: a kiégett roncs-hegyek rettenete, a szétlőtt épületek tátongó, fal nélküli homlokzatainak fájdalma, a leszakadni készülő balkonok dühös szomorúsága, a csontsovány, égő szemű, behúzott farkú kóborkutyák vonítása.  

Egy szétlőtt, összeroskadásra kész tömbház előtt állt, háttal  nekem, szoborként, mozdulatlanul. Alig ismertem az egyenruhákat, bajtárs, biztosan itt lakott, gondoltam, de amint közeledtem hozzá, a bal karján megláttam a fehér-kék-piros csíkot, és már tüzeltem is.  Reflexből és dühből tüzeletem, életem első, élő célpontjára.

Megpördült, zuhantában a vállához kapott, feljajdult a világ, vér bugyborékolt elő a vállát markoló ujjai közül. Az őrmesterem szétvetett lábbal megállt fölötte, szép lővés, mondta, nézte, amint rángatózik. Lassú mozdulatokkal biztosította ki a géppisztolyát; előszőr bal lábfejébe lőtt, aztán a jobb lábszárába, aztán a combjába, majd a mellkasába, pedig akkor a fiatal, feltűnően keskenyszájú katona már nem mozdult. Eltátott, sikolyra álló szájjal, élettelen szemmel meredt a novemberi égen keringő varjúcsapatra.

Az őrmester, a bakancsa felé kúszó, gőzölgő vértócsa elől félrelépett, a tetemhez hajolt, kutatott egy darabig a zsebeiben, véres bőrtárcát szedett elő, lassan bontogatta. 

– Vladimir Romanov, közlegény vetette oda utálattal, s kiköpött. – Nem ejtünk foglyokat – mondta.  – Esküvőre készült a rohadék, ne legyen nyugta még a sírban sem! – mondta, s egy fényképet mutatott felénk. 

A fénykép, egy ibolyakék szemű, keskeny szájú, mosolygó, előreálló fogsorú fiút ábrázolt, amint gyűrűt húz húgom, Ludmilla Piatkina ujjára. Annak a latin származású, amerikai színésznőnek vannak ilyen nagy fogai, gondoltam. Most nem jut eszembe a neve.

 

Visszatérő álmaimban hatalmas égi járművek bukkannak fel a városunk felett, alig pár száz méterre a tömbházak tetejétől. Lomhán és hangtalanul gördülnek elő, lassan, mint álló légben a gomolygó cigarettafüst. Eltakarják az eget, elsőtétül alattuk a táj, s a csillogó, higanyos testükből különféle, csöves, tekergő, villogó szerkezetek nyújtóznak a föld felé. A csoportokba verődött, riadt emberek megkövülten bámulnak a magasba, mások, a tarkójukra kulcsolt kézzel földre vetik magukat. “Felkérjük a lakosságot, őrizzék meg nyugalmukat!” tölti be a teret a mennydörgésszerű figyelmeztető hang, majd a felvonuló járművek szerkezeteiből fénynyalábok lövellnek az épületekre; golfpályányi, városnegyednyi, fekete, füstölgő folt marad a becsapódások helyén.



 
: 40px;">