Ez a névképzés valahogy emlékeztet a bankokkal, vagy a biztosítókkal
kötött szerződések apró betűs szakaszaira.
A lényeges információt tehát az apró-betűs név hordozza. Ez
a megnevezés legalább akkora méretű kellene legyen, mint a gyári név.
Azért nincs így, mert akkor a gyártó nem tudná a saját portékáját kellő
hatékonysággal reklámozni. Így is mondható: a gyógyszerek
névképzése nem fogyasztói (beteg)-, hanem gyártói érdeket szolgál.
Az originális-, és generikus gyártók érdekvitájának kezdete elvész az
idők homályában. Ahová már több, azonos hatóanyagot gyártó keze
is betette a lábát, ott már nehéz eligazodni.
Az originális gyártó javára legyen írva, hogy a kutatási költségek igen
drágák. Kutatás nélkül a világ helyben topogna. Ennek ellenére
méltánytalan lenne, ha egy sikeres kutatási eredményt az emberiség örök
-pénzben kifejezett- hálával jutalmazna.
Az originális termék gyártója, ha már nem éri meg neki: egyszerűen
továbbáll. Ilyenkor a mindenkori ellenzéki média drámai hangon
bejelenti, hogy eltűnt egy fontos gyógyszer az országból,
szaladjon, ki merre lát. Máskor, ha már sikeres a generikumgyártók
eladása: egyik napról a másokra drasztikusan árat csökkent. A gyártók
az árversenyt a vevőért (tulajdonképpen az orvosért, és nem a
betegért) kénytelenek vállalni. Így lesz ugyanazon a termék egyre
olcsóbb és olcsóbb. A versenyben, végül csak az marad talpon, aki
a legjobbat és a legolcsóbbat kínálja (a mindennapi életben azért ez
nem mindig így működik).
Akár originális, akár generikus gyógyszerről beszélünk: ugyanazon
hatóanyagról van szó. A kérdéses hatóanyagot mindegyik
gyártó azonos technológia alapján állítja elő. Az azonos hatóanyagnak adott különböző
megnevezés a gyártónak fontos, nem a vevőnek.
Hatásukban azonban lehetnek különbségek, mert a hatóanyagot,
amely milligramm nagyságrendű szintén bele kell valamibe csomagolni
(különben nem lehetne kézbe fogni), mégpedig a vivőanyagba. A különbség
a vivőanyag különbözőségéből adódhat (szerkezeti különbség). Egyes
esetekben a vivőanyagnak a gyógyszerhatás kialakulási ütemében, vagy a
hatástartam idejében is lehet jelentősége (gyorsabban, vagy
lassabban alakul ki a hatás, hosszabb, vagy rövidebb ideig tart).
A gyógyszerhatás szempontjából a különbség általában semleges, de
akár 10-15%-al pozitív, vagy ugyanennyivel negatív is lehet, de mindkét
eset ritkán fordul elő.
A társadalombiztosító (mindnyájunk közös pénzének, a szolidaritási
alapnak a kezelője) azt a hatóanyagot támogatja a legjobban, amelyik
éppen a legolcsóbb. Mivel a gyártók részéről tett árajánlat
vakliciten dől el, még a TB által
referenciának tekintett hatóanyagnál is vannak olcsóbbak. A vak árlicit
félévente megismétlődik, ezért félévente változnak a gyógyszerárak. A
licitnek vannak vesztesei is, de ez semmiképpen nem az állam, és nem a
lakosság.
Véleményem szerint, aki az originális (régi) gyógyszeréhez
ragaszkodik, annak úgy méltányos, hogy többet kell fizetnie érte.
Ez a többletár elsősorban márkaérték, de nem hatástani érték. A
társadalomnak nem a luxus-, hanem az alapszolgáltatásokban kell
szolidárisnak lennie.