Volodimir és Vladimir

Egy ukrán informatikus és egy orosz lány szerelmi történetét követjük a háború árnyékában. A novella nemcsak a háború értelmetlenségét és brutalitását, hanem az emberi kapcsolatok erejét is feltárja: hogyan alakulhat át két élet egy olyan világban, ahol a túlélés ára a lelkiismeret. A szerelem, az árulás és a megbocsátás egymásba fonódnak — és megmutatják, milyen lenne, ha más lehetne a világ.

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
Ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.

Radnóti Miklós – Nem bírta hát.

Volodimir Piatkinnak hívnak, huszonkilenc éves vagyok – a szabadságukért szívüket és lelküket feláldozó kozákok utóda, végre a többségi nemzet tagja. Tudom, hogy történelmünkön végighúzódik a szenvedés és a harc, mégis, amikor először hallottam az ukrán himnuszt úgy igazán, felnőttfejjel, valami nyugtalanító érzés suhant át rajtam. A katonás szöveg, a véráldozat kultusza, a halálra való készség… mintha nem az életet dicsőítette volna, hanem a pusztulást. Valahányszor hallom, összeszorul tőle a gyomrom. Pedig szeretem a hazámat – csak nem hiszek abban, hogy az élet értéke a halálban mérhető.

Az én szájam széles. Dunyáé keskeny, húsos és telten ívelt – olyan ajak, amely még a szélei felé sem vékonyodik el, mint másoké. Emiatt az arckifejezése gyakran szigorúnak tűnik, mintha folyton összeszorított szájjal bosszankodna a világon, vagy haragudna valakire – pedig egyáltalán nem. Ez csak a szája formája. Olyan, mint Monica Bellucci ajka, csak keskenyebb, és még inkább szoborszerű. A szélessége alig haladja meg a két belső szemzug közötti távolságot, mintha csak oda lenne illesztve, gondosan kimérve.

Az enyém, ezzel szemben jóval szélesebb, egészen a külső szemzugokig húzódik, és bár ez alapján akár örök mosolygónak is tűnhetnék, valójában ritkán nevetek. Gondolkodás közben inkább előre dőlök, könyökömmel a térdemre támaszkodom, összekulcsolom a kezem, és mereven nézek magam elé, mintha a világ belső logikáját próbálnám kihámozni a légüres térből.

Dunya, az én drága szerelmem, származás szerint orosz – de minden másban klasszikus, szőke szláv szépség. Az Euromajdan eseményei alatt találkoztunk először. Ha akkor nem omlik össze a kormány, ha nem tör ki a tüntetések sora, ha Yanukovych nem menekül el – akkor talán sosem ismerem meg. Így aztán gyakran tűnődöm: vajon legyek-e hálás Yanukovychnak, amiért közvetve elvezetett hozzá, vagy inkább kívánjam őt a pokol legmélyebb bugyrába a többi züllött bábfigurával együtt?

2013 novemberében, legnagyobb megdöbbenésemre, elnökünk visszalépett a hőn áhított euroatlanti csatlakozás lehetőségétől. Oroszbarát döntés volt – mindenki tudta –, és ezzel lavinát indított el. Óriási tiltakozási hullám vette kezdetét, amely hamarosan a Majdan téri tüntetésekben csúcsosodott ki. A tiltakozók megszállták a teret, és hosszú napokig békésen, de elszántan tartották is. Egészen 2014. január 16-ig. Aznap a parlament – mintha derült égből csapott volna le – kézfeltartással elfogadott egy törvényt, amely gyakorlatilag legalizálta a diktatúrát. Mindenki számára nyilvánvaló volt: ez a döntés a tüntetések felszámolását célozta. Elszabadultak az indulatok. Tömegek özönlöttek Kijevbe, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz.

Február 20-án érkeztem. A vonat fagyos, száraz fényben gördült be az állomásra. A hőmérséklet mínusz húsz fok volt; a leheletünkből puha párapamacsok tolultak elő, amikor leszállás közben rázendítettünk a „Sír és jajong a széles Dnyeper” -re, hogy bátorságot leheljünk egymásba. Az ellenőrzőpontokat kerülgetve végül lejutottam az Institutszka lejtőjére. A délkeleti vég kihaltan tátongott, törmelék borította. A tér felőli oldalon pajzsos menet hátrált a Millenniumi híd irányába – görbén, mintha egy láthatatlan szél hajlítaná őket. Fent, a tér ellenkező oldalán, négyes-ötös sorokban, egyenruhások nyomultak lefelé. Vak sorozatokkal tüzeltek maguk elé, mintha ők sem tudnák pontosan, mi ellen harcolnak. Csak remélni mertük, hogy a fegyverükben vaktöltény lapul.

A Majdan felől hangosbemondó könyörgése dübörgött:

– Sürgősen mentőt kérünk a pódiumhoz…  Reanimálásra… Négy mentőt… Minél többet, fiúk!

A dörgő moraj az égalját verte, a lövések visszhangját is elnyomta. A hídra két tüntető gumiabroncsokat cipelt. Egyikük Molotov-koktélt vágott a torlaszba; fekete füst kígyózott fel, egy madár vitorlázott el az oszlop aranyangyala mellet. A tömeg egyszerre roskadt meg: futás lefelé, menekülés hátra.

– Vigyázzatok fiúk! Két-három orvlövész az Ukrajna-szállóból! – mennydörgött tovább a hangosbemondó. Úgy hatott az egész, mint egy morbid közvetítés az Éhezők viadalából.

Már teljesen örvénylő lángban és gomolygó füstben állt a híd, amikor megláttam az első levadászott tetemet. Rongybabának tűnt, karja lötyögött. Egy kék kabátos rángatta gallérjánál fogva, narancsszín sisak villogott a fején, pajzsát ügyetlenül emelte maga elé – az a vékony lemez egy légpuska sörétjét sem fogta volna meg. Három társ fedezte őket; minden lépésük után vörös csík fagyott rá a kockakőre. Drag and drop, drag and drop – zakatolt bennem.

Honnan lőnek? – üvöltöttem. – Testvér, ne lőjj!

A guggolók között egy alak hanyatt vágódott, pajzsa rázuhant, alóla vérpatak buggyant elő. A hangosbemondó tovább rimánkodott mentőért, a füstgránát marásától fulladoztunk, Molotov-lángok csaptak fel. Még több rongybabát vonszoltak végig a macskakövön, még több jéggé dermedt vércsík kúszott elő alóluk. Öklendezve görnyedtem össze.

Egy hideg kéz tapadt a homlokomra, másik megtámasztotta a fejem.

– Semmi baj, semmi baj, lélegezz mélyeket! – susogta egy fiatal nő. – Eltaláltak?

– A vér… – nyögtem, ahogy a híd alá vonszolt. – Hányok, ha vért látok. A pillér kőhidege a hátamnak nyomódott, egy nyomjelző golyó szikrázva pattant le a közeli villanyoszlopról.

Csak a szemét láttam – az ibolya-meleg tekintetét. Arca molyhos, kötött sállal volt körbebugyolálva, még az orra sem látszott ki; a sapkáját mélyen, a szemöldökéig húzta. Fél fejjel alacsonyabb volt nálam: ibolyaszemű szamuráj-tündér. Amint megszólalt, pára tört elő a világos sál alól

Ez a világos szerelés éppen a legjobb célpont – villant belém a gondolat. Hogy kerül ide egy fiatal lány? Már csak Ludmilla, a húgocskám hiányzik innen ...

– Igyál egy kis teát! – nyújtott felém egy negyedliteres kólás flakont. – Megyek, segítek a sebesültek ellátásánál! – tette még hozzá, és már el is sietett.

– Várj, a teád! – kiáltottam utána. Intett, hogy maradjon nálam. – Hogy hívnak? – szóltam újra, de már tovatűnt. Legalább az arcát mutatta volna meg – gondoltam.

Alkonyatra a Majdan elcsendesült. A tér romokban állt, füstben, kormos hamuban, mintha egy dühöngő, tűzokádó King Kong dúlta volna szét – pedig csak Isten békétlen testvérteremtményei mutatták be elvakultságuk szörnyű termékét.

A Berkut és az egyenruhások eltűntek. A magasból a függetlenségünket oltalmazó angyal szenvtelenül tekintett le az utolsókat parázsló barikádokra, s az oroszellenes gyűlölettől füstölgő, megszomorodott térre.

A kiégett épület előtt, az oszlop mögött gyászoló tömeg torlódott össze: az egykori elsősegélyhely előtt kiterített holttestek sorakoztak a földön. Már nem a lövések csattantak, hanem anyák és feleségek zokogása és jajveszékelése hallatszott.

Férfiak könnyeztek hangtalanul, körmük a tenyerükbe vájt, a halál és az elhamvadt abroncsok szúrós bűze töltötte be a levegőt.

Öt év telt el. A titokzatos lánynak csak a hangja és a szeme színe tűnt fel újra meg újra – álmaimban.

Sok minden történt a világgal azóta. A Krím az oroszok kezére került, hazánk keleti határán háborús viszonyok dúlnak. Civil utasszállító zuhant az országunkra – talán mi lőttük le, talán nem. Talán szándékosan, talán véletlenül.

A következő évben a világ legszerencsétlenebb fele – mintha vezényszóra – hirtelen útnak indult. Azóta is tömegek özönlenek a szivárványos dicsfényben tündöklő Nyugatra. Egyes helyeken bódult üdvrivalgás fogadja őket, máshol nemzetek feszülnek egymásnak miattuk. Az embercsempészet ipara virágzik: szervezett, ismeretlen erők gépezete dolgozik a háttérben. Nálunk fekete egyenruhásokról hallani, akik rettegésben tartják a kisebbségeinket. Talán még egy templomot is rágyújtottunk a haragunk elől oda menekülőkre. A világ leggazdagabb természeti kincsei fölött rendelkező, immár független ország lettünk – és mégis: szegénység, elvándorlás, nyugati remények morzsolják fel sorainkat.

Valami készül, emberek. Nem lesz ez így jó.

Közben elvégeztem az informatikai főiskolát. Angol szakkönyvek fölött görnyedtem, weboldalakat szerkesztettem, algoritmusokkal álmodtam, de a bankszámlám egyenlege mégis apadt.

Egy áprilisi estén a kikötő előtti sétányon ültem, előre dőlve, térdemen könyökölve, összekulcsolt kezekkel. Bámultam a Dnyeperen felfelé döcögő uszályt, a kikötő marabu-szerű óriásdaruit, fölöttem, a felhőtlen égben fecskék cikáztak. Alkonyodott. A szellő orgonaillatot és a folyó erjedt szagát sodorta, a háttérben fémes zörejek szőtték át a csendet – amikor valaki mellém ült, és tenyerét a kezemre tette.
    – Hogy vagy, fiúka? Túlélted? Hánysz-e még a vértől? – szólt rám. Azonnal felismertem a hangját.
    – Hát te vagy az? – suttogtam, szinte elállt a lélegzetem.
    Sokszor elképzeltem az arcát, a termetét – de mindig melléfogtam, csak az ibolya-meleg szemét őrizte hűen az emlékezetem. Azóta tudom: mit sem ér a képzeletem. Viszont azt a meglepetést, a testemen átsuhanó borzongást, a keze melegének természetes közvetlenségét bármikor fel fogom tudni idézni. Mosolygott. Magas homlokú, zizegő, szép, zabkéve-szőke haját mélyen a halántékára simította a fuvallat. Vastag szemöldöke hátra hajlik, állkapcsa íve egy szétnyíló bumeráng vonalát idézte.
    Végig mosolygott. Olyan szépen, hogy nem bírtam levenni róla a szemem. Talán Eva Mendesnek vannak ilyen nagy, kissé előre álló fogai.
    Meg voltam zavarodva. Dunyám – az én Dunyám – orosz. Avdotya Romanovnának hívják. Mondjon bárki, bármit: engem akkor sem érdekel, ha százszor is orosz. Történjék bármi, amíg élek és meghalok, addig engem nem fog érdekelni, hogy orosz. Fiatalok vagyunk, Ádám és Éva, férfi és nő. És ha már férfi, hát végig fogom csinálni, amit Ádámra kirovatott: hogy verejtékemmel forró háztűzhelyet biztosítsak az én Évámnak.

Dunya válla széles, dereka karcsú, csípője íve és bőre selyme maga a teremtés csodája. S amikor a szeretkezésünk csúcspontján rámfonódó combja szorításában megfeszül a teste, vulkánok tüze tör a magasba. Ilyenkor úgy érzem: többé már nem akarok élni, mert amiért élni érdemes, azt nekem már megadta az élet.

Angliába tartottunk, oda akartunk gyökeret verni, mégis valahogy ittragadtuk Magyarországon, pontosabban itt tartott a COVID. 

Dunya nehezebben bírta a távollétet, mint én. A munkája is kimerítőbb volt: 12 órán át, állva dolgozott a soron, 24 óra pihenő következett, a kimerültségtől szinte átaludta a műszak utáni napot. Bódultan ébredt, hol a derekát, hol a lábát fájtatta. Szerencsére a magyar doktornővel, angolul könnyen szót értettünk: Dunya panaszkodott, én fordítottam. Éreztem a doktornő szimpátiáját: figyelmesen meghallgatott, lényegre törően kérdezett, megvizsgálta, elmagyarázta az okokat, a teendőket, habár többnyire csak pihenést javasolt. Aztán Messengeren is tudtunk kommunikálni, nagy könnyebbséget jelentett számunkra. Írásban panaszkodtam, kérdeztem, rövidesen válaszolt, vagy felhívott, segítségünkre volt. Mi kell egyéb az idegenbe szakadt betegnek? Isten áldja érte!

Egyik este, mikor Dunyának kezdődött volna a műszakja, csak feküdt, nem volt ereje felkelni.

A világ, akkor fojtogató lassúsággal fordult át más dimenzióba. Már nem robbant, nem lövöldözött, csak belélegzett minket. Láthatatlan, idegen törvényszerűségekkel működő erőként borult ránk: korszak lett belőle.

Dunya csak feküdt az ágyban, mozdulatlanul. Mintha nem is aludna, hanem valami idegen erő tartaná fogva. A bőre is fájt, azt mondta, még a létezés is fájt neki. Simogattam a homlokát – perzselt. Forró volt, de a hideglelés miatt az ágy is reszketett alatta. Közel negyven fokos lázat mértem. Lázcsillapítót adtam neki, vizes ruhát tettem a homlokára. "Semmi baj, semmi baj, igyál egy kis teát!" súgtam a fülébe, de közben Olaszország képei ugrottak be: a folyosón sorban fekvő halottak, síró nővérek, oxigénmaszkos arcok mögött rettegő tekintetek.

– Elég a levegőd? – kérdeztem. Bólintott. Ugatva köhögött, a szeme lázban parázslott. Hívtam a háziorvost. Nyugodt hangja úgy szólt, mintha egy másik bolygóról beszélne hozzánk: „Tartsa harmincnyolc alatt. Itassa. Borogassa.”

Másnap szkafanderesek jöttek. Egy hosszú pálcát dugtak az orrunkba – mélyre, a gondolatokig. Csak Dunyát féltettem. A doktornő telefonált: pozitívok vagyunk. Hogy érezzük magunkat?

– Dunya rosszul. Haldoklik. Engem most kerülget – mondtam.

– Fiatalok és erősek vagyunk – biztatott. – Ki fogják bírni. Folyadék. Metamizol. Nedves nyelv. Keep calm!

Alkatilag nyugis vagyok, de most nem eléggé.

– Ha véreset köhög, ha kevés a levegő, ha csillapíthatatlan a láz: hívjon azonnal – mondta.

– Véreset? – kérdeztem.

– Sajnos, lehetséges – felelte. – You are young and strong. You will overcome it.

Dunya öt napig lázban égett, köhögésrohamaitól rengett a világ. Alig evett, csak ivott, egy-két kortyot, amennyit bírt. Hatodik nap reggelén már alig mértünk harminchét fölött. Megéhezett. A hangja visszatért, a szeme újra fényt kapott.

Ha a megkönnyebbülés egy kő lett volna a szívemen, akkor az úgy zuhant volna le, hogy szétlapította volna a lábam. Talán amputálni kellett volna. Talán egész hátralévő életemre bicegve emlékeztetett volna rá: ő egyszer meghalhatott volna, de nem halt meg!

Hetek kellettek, hogy visszanyerje az erejét, fél évig nem érezte a szagokat, de már újra a régi: esténként oroszul szkájpozik az otthoniakkal. Otthon nincs elég oltóanyag, mondja, ha lenne sem törné az ajtót a lakosság. 

Nálam egészen könnyen zajlott: egy kis hőemelkedés, egy kis köhögés, ja igen: a hosszú végtagjaim, azok fájtak rendesen, de csak pár napig. Dunyához képest, ahogy én voltam, az csak pipepurc.

Prózai hetek, hónapok következtek, örültünk, hogy túléltük, hogy védettséget nyertünk.

Kicsit szórakozott Dunya, de helyén van az esze meg a szíve. Borscsot főzött nekem és holodecet, felkutatta a városban dolgozó ukránokat, összejártunk – olyan volt, mintha borogatná a honvágyam sebét.

Sokszor bosszantott a szórakozottsága, de nem lehetett haragudni rá. A konyhában ültünk, a résre nyitott ablakon beáramló februári levegő meg-meglengette a függönyt. Én a laptopomon kalandoztam, ő főzött, a borscs illata már csiklandozta az orrom.

– Hányszor mondjam még: hagyd már azt a netet, gyere enni! – nyaggatott ukránul.

– Let’s better practice English! – vetettem oda, mint számtalanszor, fel sem nézve.

– Majd ha a tengeren túl is megtanulnak oroszul – vágta rá. – Mit képzelnek ezek magukról? Mikor mi a Blazsenyijt építettük, ők még wigwamokat gyújtogattak az őslakosokra! – váltott oroszra, ahogy mindig, ha erőltettem a témát.

– Na, azért a ti Sztalinotok sem fog a mennybe jutni, amit velünk művelt a Holodomorral – mondtam.

Vetettem még egy utolsó pillantást a CNN oldalán futó hírszalagra: „…ma hatályba lépett az új ukrán nyelvtörvény, az orosz külügy provokációnak minősítette…”

Aztán végül leültünk. Jóízűen falatozott, csorgott a nyálam, ahogy néztem.

– Kóstold csak meg az enyémet! – szóltam rá oroszul, ingerülten. Rám csodálkozott azzal a meleg szemével, kanalazott egyet az enyémből, ízlelgette, nyúlt az arca.

– Ugyanolyan – csodálkozott.

– Mégsem tudom enni – mondtam.

– Há minek?

– Mert nem adtál egy kibaszott kanalat.

– Ha, ha! Há tényleg! Majd kibékülhetünk az ágyban. Jöhetne már az a kicsi Vovocska.

Dolgoztunk, éltünk, szerettük egymást. Egyre több magyar szó ragadt ránk. Tanakodtunk, menjünk vagy maradjunk. Dunya maradni akart.

– Inkább megtanulok magyarul – mondta. – Itt nagyobb biztonságban élhetünk, mint a tomyknál. Az angolok utálják az oroszokat.

– A magyarok is – mondtam. – Joggal, tettem hozzá epésen, magamban.

Aztán megjött Ludmillától az email: „Sürgősen gyere, ha nagyapát még élve akarod látni. Este a Skype-on leszek.” 

A COVID emléke, a rémület, a fojtogató várakozás eluralkodott rajtam. Szóltam a főnökömnek: sürgősen el kell utaznom.

– Nagyapám haldoklik – mondtam.

– Vigyázz magadra az úton – felelte. – Rossz hírek jönnek. Dunyát is viszed? Bárcsak olyan lenne a világ, mint ahogy ti, ketten együtt éltek!

Alig vártam, hogy a húgommal, a törékeny, kicsi Ludmillával végre beszélhessek.

– Mi van? Mondjad már! – rohantam rá, amikor végre bejelentkezett. Sokáig hallgatott. Fura volt a hangja.

– Nagyon beteg. Meg fog halni.

– Orvos látta?

– Nem... Nem akarja. Azt mondja, eleget élt. Hagyjuk békén.

– És ti… ráhagytátok?

– Azt mondja: gyere vissza. Ha nem érsz idejében haza, az az utolsó kívánsága, hogy tanuljunk Robinsontól. Meneküljünk az erdőbe. Ismerjük meg az erdőt. Mert valami nagy baj jön. Az erdő majd megvéd minket. Ő is ott élte túl a Holodomort.

– Ezt már elmondta nekem százszor. Megyek. De csak pár napra.

– Jó, hogy kérded! Velem, mi hogy lenne? Semmi – mondta, halkan elmosolyodva. – Különben… mennyasszony vagyok. Nézd csak a gyűrűmet!

Akkor hátulról átölelt Dunya, és csendesen megszólalt:

– Ne menj. Rossz előérzeteim vannak. Maradj velünk. Vovácska is ezt akarja.

És akkor leesett. Apa leszek.

Mindenáron menni akartam. Látnom kellett nagyapát. Valamit még el akartam mondani neki. Nem sokat – csak annyit, hogy apa leszek. Csak annyit, hogy jól vagyok. Hogy képzeld, Nagyapa: önerőből önellátó lettem. Sőt, még az otthoniakat is segítem. Látod, Nagyapa? Tudást szereztem. Értékes gépek utasítását bízták rám. Gépeknek parancsolok, Nagyapa – olyanoknak, amik félelmetesek. Nem, erdőbe, én már csak kirándulni megyek, városlakó vagyok. Mindig is az voltam. És mindenkivel jóban akarok lenni. Mindenkivel. Még a herszoni volt orosz főnökömnek is megbocsátok, Nagyapa. Harácsolja csak össze az otthoniak munkájának gyümölcsét. Válogasson csak kedvére a lopott BMW-k és Audik között. Nem bánom. Csinálja. A karma majd úgyis elintézi.

Hogy ki a szerelmem? Dunya, Nagyapa. Persze hogy orosz. De tévedsz, Nagyapa: meg kell végre békülnünk egymással, úgy, ahogy a franciák és a németek is tették. Különben is, Dunya olyan gyönyörű… olyan gyönyörű és olyan…

Dunya átölel, és azt suttogja: – Maradj velünk, fiúka...

Amire eldöntöttem, hogy megyek, megjött a halálhíre. Gyötört a lelkiismeret, Dunya is más lett. A mozdulatai lelassultak, a tekintete elrévedt, mintha már előre gyászolna valakit, akit még meg sem ismert. Éjszaka hátulról hozzám bújt, és éreztem, ahogy Vovácska rugdosódik a hasában.

– Fáj? – kérdeztem halkan, mintha a világ legtermészetesebb dolga kenne.

– Dehogy! Miket beszélsz… – felelte, és tudtam, hogy a sötétben mosolyog.

Reggelre mégis mindketten hallgattunk. A munkahelyemen ott tornyosultak előttem a feladatok, én mégis csecsemőgondozási posztokat bújtam, összehasonlítottam a mosható pelenkákat a prémium nedvszívókkal. És akkor jött a hír: „Az orosz csapatok bevonultak Ukrajnába. Hosszú harckocsisor halad Kijev felé...”

Megdermedtem. A képernyő fényében úgy ültem, mint egy szobor. Csak egy kéz érintése zökkentett ki: a főnököm szólt rám.

– Menj haza, Volo! Dunya vár.

Otthon sírva fogadott.

– Mit vársz tőlem? Hisz ott sem voltam! Azt hiszed, nekem jól esett, hogy évszázadokig oroszul élhettünk, most meg véres rongy lett a nyelvem? – zihálta. – Az én igazságom hol van?

A hangja elvékonyodott, de a fájdalma egyre sűrűsödött.

– És ha már a dicső nyelvtörvényetekkel minket büntettek, vegyétek be a lengyeleket is. Meg a magyarokat. Mert aztán ti mondjátok meg, ki hogyan beszéljen a saját városában. Ti meg tényleg úgy gondoljátok, hogy megérdemeltek egy saját országot?

Nem szóltam. A térdemre könyökölve ültem, összekulcsolt ujjakkal, és hallgattam, ahogy tovább zúdul belőle a keserűség.

– Tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy a békéből sem tanultatok. Kilencven után lehetett volna megegyezni. De nem – nektek kellett a NATO és a Donbasz, kellett a rakéta, kellett a gőg. Mégis mit gondoltatok? Az orosz anyának nem kell a biztonság? És most csodálkoztok, hogy valakinek ebből elege lett!

A tekintete remegett, de már nem sírt. Én meg csak ültem, mint aki egy idegen nyelvet hall. Az ő fájdalmát, a sajátom árnyékában nem tudtam olvasni.

– Eddig ti voltatok a nagylegények. De az nem baj, hogy rajtam és az enyéimen álltatok bosszút? Yanucovichot  is kinyírtátok. Volt, amilyen volt, de a miénk volt, a mi családunk kölyke, minket védett. Szervezetten,  orvul kinyírtátok. Mit vártatok, hogy az enyéim úgysem mernek visszaütni?  Persze, majd vitrinben tartják az atomrakétáikat! Na nesze neked, béke…

Egy ideig csak álltunk egymással szemben, aztán elfordult, bement a konyhába. Csendben utána mentem, de csak a  a folyosóig jutottam, nem tudtam bemenni hozzá, az ajtóból figyeltem, ahogy a babakelengyéket rakosgatja. Főkötők, rugibugyik, pöttöm kötött cipőcskék, medvés takaró sorakozott a pulton. A takarót hajtogatta, újra meg újra, mintha legalább a keze tudná, mit kell tenni. Mintha már most menedéket keresne egy világ ellen, amely újra háborúra készül.

– Mi van, ha mégis lány? – szóltam be halkan. – Akkor is Vova lesz?

– Én már régóta tudom, hogy fiú – mondta. – Akkor is tudtam, amikor még semmit nem lehetett látni. Csak tudtam…

Másnap reggel, mire felébredtem, már a konyhában találtam, a terített asztalon borcs gőzölgött. Mezítláb volt, fehér blúza lágyan lebegett a dereka körül, a hasa már szépen domorodott. A kanál kissé remegett a kezében, de elmosolyodott.

– Tessék. A háborús sebeidre. Most meggyel készítettem – pont úgy, ahogy a nagyapád szerette.

Nem válaszoltam. Kitártam a karomat. Beledőlt.

– Mit csináljunk, mi nem tehetünk semmiről.

– Amíg a nagyfiúk és a fegyverbárók folyton egymás fejét nyomkodják a víz alá, addig nem tudok mást csinálni, csak egy finom, embermeleg borscsot. Maradj velünk…

– Meg kellene már vegyük a babakocsit is – mondtam. Vovácska sosem fog egyenruhát ölteni...

  Csendben leültünk enni.

 

 Rohnni kellett, várt a munkám. A zuhany alatt egy villanás futott át rajtam: mi lenne, ha  éppen most csapódna be egy rakéta? Egy okoscirkáló, amit talán én is képes lennék beprogramozni. Én, a tudásommal képes lennék utasítani egy fegyvert: oda repülj kisokosom, oda csapódj be, oda, hol egy másik Volo, egy másik Dunyával éppen babakelengyét rendezget. Képes lennék, valóban? Van az a pénz? Honnan származna az a pénz?

A kép és a gondolat olyan erős volt, hogy beleszédültem. Kinyitottam a szemem, de a gondolat maradt.

„A lényeg, hogy élek” – suttogtam magam elé, miközben a víz tovább folyt. És nem tudtam eldönteni, ez megkönnyebbülés volt-e, vagy átok.

Dunyám tegnapi szavai úgy maródtak bele a lelkembe, mint repeszdarabok. Olyan régi sérelmekről beszélt, amiket sosem mertünk igazán kibeszélni.  Lassan felfogtam, mennyi minden lappangott bennünk kimondatlanul – és talán már késő. Úgy éreztem, a reményt elsodorta valami sötét, hideg áradat, és most mi is csak sodródunk benne. Valami gonosz erő furakodott közénk, belénk mart, mint egy láthatatlan méreg, és a és beleszivárgott a szerelmünkbe, mintha ott lenne a legsebezhetőbb. Ami eddig menedék volt, most csatatérré változott. És mi ott álltunk benne – egymással szemben, ugyanabban a lövészárokban. Csak most döbbentem rá, amit már régóta sejtettem: gyalogokká váltunk. Feláldozható, cserélhető, jelentéktelen bábuk egy kegyetlen játszmában, amit nem mi kezdtünk – de mi visszük el az árát.

És ekkor valami eltört bennem. Talán a maradék hitem. Vagy csak a türelmem. Nem tudom. De a szavak kikívánkoztak. Magamnak estem, hangtalanul, belül: Mit kéne most tenni? Most… ebben az egész nyomorult helyzetben? Miért nem vagyok végre őszinte magamhoz? Mit várok még? Különben is… mit lehetne tenni?

Kollaborálni… korrektül. Nem sunnyogni. Nem okoskodni. Egyszerűen... összefogni. Gondolkodni. Együtt. Mert ez már nem játék. A nyakunkon van. A klíma. Ez az átkozott COVID is. Nem inkább ezeken kéne törni a fejünket? Nem azon, hogy ki lő először, vagy ki a hibás, vagy kinek nagyobb a rakétája. Hanem azon, hogy mi lesz ebből, ha így megy tovább.

Tényleg magunkra akarjuk gyújtani a saját otthonunkat? Ezért törtünk ki magunkat az állatvilágból? Hogy most visszakússzunk? Szétromboljuk az egészet, aztán majd újrakezdjük, ha marad valami?

És hát... nincs elég agy, elég tudós az oroszoknál? Vagy annál a kapzsi, önelégült Amerikánál? És Kína? Az is csak ül, kivár, némán. Miért nem ülnek egy asztalhoz? Miért nem azon gondolkodnak, hogy van-e még értelme ennek az egésznek? Hogy érdemes-e... egyáltalán még gyereket vállalni ezen a széthullott földön?

A következő napokban éjjel, nappal a netet bújtam, Bucsáról szóltak a hírek. Azt éreztem, mintha valaki ketté feszítene belülről. A testem és a szívem itt volt, a lelkem és a szívem ott. Az egyik részem azt suttogta: „Menj!” A másik: „Maradj!” És mindkettő mardosóan valóságos volt.  Melyik az igazi haza? Az, ahol megszülettem? Vagy az, ahol a gyermekem fog? Mindkettő szent. De a kettő együtt már lehetetlen. És ez a lehetetlenség elszívta a levegőt, képtelen voltam dönteni...

Gyötört a választás kényszere: odaát a testvéreim, a múltam, a nyelvem – itt a szerelmem, a gyermekem, az új otthonom. Bármerre léptem volna, árulásnak hatott. Árulásnak a másik irányba. De végül az idő döntött helyettem. A háború úgy nyúlt értem, mint egy szennyvízcsatorna visszafelé áramló iszapja: nyeltem, köhögtem, és már sodort is magával. A napok teltek, de bennem minden megállt.

A netről ömlött a vér, otthon, a szerelmem Vovácska takaróját hajtogatta. Melyik ujjamba harapjak?

Végül nem választottam – a háború választott engem: magába szippantott. Észrevétlenül öltöttem magamra a gyakorlót.

Késő nyár volt, amikor hazaértem, beálltam önkéntesnek. Kiképzőtáborba kerültem, egész nap 10-12 órán át zajlott a kiképzés, nem gondoltam volna, hogy akkorát rúg a Kalasnyikov. Aztán amerikai nehézfegyverek informatikai rendszerét bízták rám. A rakéták célravezetéséért feleltem. Igenis, értettem! Pontosan dolgoztam, ütősen – ezt mondták. Megbíztak bennem. Nem firtatták a múltamat. Dunyáról sem tudtak...

Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy Vovácska sír, Dunya oroszul gügyög neki. Sehogy sem értettem.

Néha végiggörgettem a Messengert, vagy belehallgattam az audio fájlokba:

"Tejpor kell, te hülye, nem puskapor!"

"Csókolj meg, fiúka..."

"Képes voltál egyedül hagyni a szűléskor?"

"Esik az eső, várjuk, indítsák már a fűtést."

"Gyere haza! Várunk!"

Hetek óta nem válaszoltam neki. A hallgatás is fegyverré vált a kezemben. És a felejtés is.

Egyik reggel, amint a terepruhámat gomboltam, belnéztem a tükörbe. Egy borostás, beesett szemű idegen nézett vissza rám. Bólintottam: Hajrá, munkára fel!

November közepére visszafoglaltuk Herszont, diadal-sorozatokat eregettünk a levegőbe, pedig ki volt centizve a lövedék-adagunk.

A romos utcákat jártuk, leírhatatlan volt a pusztulás. A kiégett roncs-hegyek rettenete. A szétlőtt épületek tátongó, fal nélküli homlokzatainak fájdalma.  A leszakadni készülő balkonok dühös szomorúsága, a csontsovány, égő szemű, behúzott farkú kóborkutyák vonítása.  

Egy szétlőtt, összeroskadásra kész tömbház előtt állt, háttal nekem, szoborként, mozdulatlanul. Alig ismertem az egyenruhákat, bajtárs, biztosan itt lakott, gondoltam, de amint közeledtem hozzá, a bal karján megláttam a fehér-kék-piros csíkot, és már tüzeltem is. Reflexből és dühből tüzeltem, életem első, élő célpontjára. 

Megpördült. Zuhantában a vállához kapott, feljajdult a világ. Vér bugyborékolt elő a vállát markoló ujjai közül. Az őrmesterem szétvetett lábbal megállt fölötte, szép lövés, mondta, nézte, amint rángatózik. Lassú mozdulatokkal biztosította ki a géppisztolyát; először a bal lábfejébe lőtt, aztán a jobb lábszárába, aztán a combjába, majd a mellkasába, pedig akkor a fiatal, feltűnően keskenyszájú katona már nem mozdult. Eltátott, sikolyra álló szájjal, élettelen szemmel meredt a novemberi égen keringő varjúcsapatra.

Az őrmester, a bakancsa felé kúszó, gőzölgő vértócsa elől félrelépett, a tetemhez hajolt, kutatott egy darabig a zsebeiben, véres bőrtárcát szedett elő, lassan bontogatta. 

– Vladimir Romanov, közlegény – vetette oda utálattal, s kiköpött. – Nem ejtünk foglyokat – mondta.  – Esküvőre készült a rohadék, ne legyen nyugta még a sírban sem! – mondta, s egy fényképet mutatott felénk. 

A fénykép, egy ibolyakék szemű, keskeny szájú, mosolygó, előre álló fogsorú fiút ábrázolt, amint gyűrűt húz húgom, Ludmilla Piatkina ujjára. Annak a latin származású, amerikai színésznőnek vannak ilyen nagy fogai, gondoltam. Most nem jut eszembe a neve.

Visszatérő álmaimban hatalmas égi járművek raja bukkan fel a városunk felett, alig pár száz méterre a tömbházak tetejétől. Lomhán és hangtalanul gördülnek elő, lassan, mint álló légben a gomolygó cigarettafüst. Eltakarják az eget, elsőtétül alattuk a táj, s a csillogó, higanyos testükből különféle, csöves, tekergő, villogó szerkezetek nyújtóznak a föld felé. A csoportokba verődött, riadt emberek megkövülten bámulnak a magasba, mások, a tarkójukra kulcsolt kézzel földre vetik magukat. “Felkérjük a lakosságot, őrizzék meg nyugalmukat!” tölti be a teret a mennydörgésszerű figyelmeztető hang, majd a felvonuló járművek szerkezeteiből fénynyalábok lövellnek az épületekre; golfpályányi, városnegyednyi, fekete, füstölgő folt marad a becsapódások helyén.