Mindenszentek
2024
Nagy tervekre tettrekész, pályakezdő körorvos voltam.
Még frissek voltak az egyetemi évek alatt megszerzett elméleti
ismereteim, a gyakornoki évek valamennyi tapasztalatot is
eredményeztek, mégis izgalommal kezdtem a munkát. Más a kórházi háttér
biztonsága, és megint más, amikor önállóan, saját felelősségre kell
dönteni a bennem bízó beteg sorsáról.
Az első évek alatt, sokáig, főleg
a tünettan számít: a mellkasi fájdalom mögött húzódó történések
listája, a szédülés okainak felidézése, a “nem kapok elég levegőt,
nagyokat kell sóhajtani” riadalma, a hányinger és hányás bizonytalan
kimenetele. A “fáj a fejem”-hez társuló vádló tekintet, a “nem volt jó
a gyógyszer”, és a “nem én vagyok az orvos” emberpróbáló
bizalmatlansága csak a ráadás.
Ahogy telnek az évek, a
panasz-özönök hallgatása közben, a titokban megleshető segédlisták
mellett egyre nagyobb fontosságot kap az arc rándulásainak, vagy éppen
a megkövült mimikának a megfigyelése is. A kezdeti évek merev,
protokollszerű munkamenete mellett, habár a tünettan jegyzetből
kimaradt, fontos tünetté válik a pedálozó láb, az ökölbe szorított kéz,
az orrnyeregbe és a homlokba vésődött barázdák, az összevont szemöldök
alatt a megtört fényű tekintetet, a szemrés tágassága is. Telnek az
évek, halmozódik a tapasztalat, hol a kudarc keserűsége gyűlik, hol a
siker jóleső érzése, és persze a csalóka rutin. Közben mindent meg
lehet, és meg kell szokni; csak halottszemle ne lenne, csak a hatósági
halottszemlét csinálná valaki más! Valaki, aki közömbösen tudja
vizsgálni a kiterített alakot, aki szenvtelenül képes leemelni a
leplet, és nem hőköl hátra még akkor sem, ha a várt, időráncos, beesett
arc helyett, a megemelt lepel alól az összeroppant fiatalság
maradványainak képe bukkan elő.
Október vége felé járt, kolléga
körzetében helyettesítettem. Amikor beléptem, egy fiatal nő várt rám.
Előre döntött törzzsel ült, az ölében nyugvó, hosszú, vékony ujjú keze
petyhüdten csüngött. Ápolt, sötétvörösre festett, dús, homlokát takaró
haj, selymes bőr, finomra formált vonások; mintha már láttam
volna valahol ezt az érzéki vastag ajkat. Szép, értelmet sugárzó arc,
melegbarna, árkolt szemek, csak az orrának szokatlan, oldalirányú
görbülete törte meg a rokonszenvet ébresztő harmóniát. Ismerősnek
hatott az arca.
– Üdvözlöm, mi a panasza?
– Megint nyom a szívem – szólalt meg nagy sokára, és
mutatta a már kész EKG-t.
A
tankönyvbe illő, tökéletesen szabályos, talán kissé szapora ritmusú
görbére pillantottam.
– Sokszor szédülök, most is – mondta maga elé
bámulva.
– Egyéb
panasza van? – kérdeztem, bizonytalan nemet intett.
– Vetkőzzék derékig – mondtam. Nem a szíve fáj, ez
neurózis lesz, gondoltam.
Széles váll, keskeny derék,
arányos, gyerekszülésre ideális medence, rendezett, keringés és
légzés, góctünet nem észlelhető fogalmaztam meg magamnak a
sablonszöveget.
– Felöltözhet! – intettem, de csak bámult maga elé.
– Nyugalomban fáj a mellkasa, vagy
terhelésre? – kérdeztem, és akkor beugrott a kép.
Pár éve, a rendőrség szemlére
rendelt. Egy fiatal férfi, és két kiskorú gyermekének halotti szemléjét
kellett befejeznem. Egymás mellett feküdtek a padlón, leterítve; a
legkisebbiknek kilógott a feltűnően hosszú ujjú keze, vele kezdtem:
gyönyörű, alvó, alabástromfehér, gyermeki arc, az előttem ülő, fiatal
nő arcának mása tárult fel a megemelt lepel alól.
– Közúti baleset – mondta a rendőr. – Csak az anya
élte túl. Elnézést, de nem volt más, akit
ide rendeljünk – szabaddkozott. – Hozzak egy pohár vizet?
Ott ült előttem a fiatal nő, az alabástromfehér
gyermeki arc hasonmása.
– Nyugalmam sosincs, csak terhem! – szólalt meg
végül elcsukló
hanggal. – Minden évben, amikor közeleg a Mindenszentek…–
mondta, de már
nem tudta befejezni a mondatot…
Mindketten sokáig hallgattunk.
Évtizedek óta, minden évben, amikor közeledik a
Mindenszentek, annak a fiatal nőnek az arca tolakodik elő az
emlékezetemből.
|