-
A katona
A
kaszárnya udvarán, az otthoni ízeket és illatokat rejtegető
újoncok sorai között október hajnali szorongás szimatol. A hátulsók már
katonaruhában várakoznak, a kopaszra nyírt fejükön már össze vissza
viselt katonai sapka díszeleg, a lábuk már a nehéz surranóval
ismerkedik. Az elsőket hármasával vezetik el, vaksi helyiségbe terelik
őket, ahol a padlóra szétszórt szőke és fekete haj-szigeteket unottan
sepregető katona gyűjti kupacokba. A kialvatlanságtól tompult koponyán
tovakúszik a zümmögő nyírógép, földre hull a sörény, s a meleg fém
nyomában máris fázós szellő nyaldossa a csupaszon maradt tarkót és a
védtelen nyakat. Unott tekintet méri végig a nullásra nyírt,
megszeppent legényt, ruha-csomagot és bakancsot adnak kezébe, a civil
ruha mehet a zsákba. Irány a zuhanyzó, vetkőzés meztelenre, kincstári
szappandarab, csúszós az átázott, barna farács, a meleg vízsugár
viszont jól esik, beöltözés, mozgás hátra, a sorba.
Viszonylag
hamar felfogta katonaság lényegét: engedelmesen, gyorsan,
pontosan, gondolkodás nélkül végre kell hajtani a parancsot,
akkor nincs semmi baj. Bármennyire értelmetlen, bosszantó is az a
parancs, nem érdemes mérlegelni, ellenállni, mert az ellenállót
végül betörik, megalázzák, megjegyzik, minden ellenkezése
később is csak a bajt hozza a fejére. A monoton gyakorlatok, az
értelmetlen fegyelmi rítusok, a szigorú hierarchia, a percre
beosztott program, mind-mind egymásra épülő, a katonák
közösségét összekovácsoló módszer és cél.
A módszer, talán
még ezer évnél is ősibb és bejáratott, a végső célkitűzést
el fogja érni. Az értelmes katona ráébred, vagy ösztönösen
beadja a derekát, felfogja, a katonaságban nincs egyéni
érdek, csakis közösségi van. A makrancos egyéni hibákért
az egész közösség bűnhődik, ezért az okozót a közösség
elintézi. Az egyéni teljesítménynek ebben a közösségben alig
van jelentősége, csupán “A hazát szolgálom!” jár érte
– nem szabad tehát kilógni a sorból. Az egyéneket a kiképzés
végül egymásra utalt, arctalan, végrehajtó, ütőképes és
bevethető egységgé gyúrja.
Az
élet szervezett, nincs percnyi nyugalom. Foglalkozás van, beosztott
program van, gyakorlatok vannak: a katonai sapka viselési
szabálykönyve van, állig begombolt és bekapcsolt zubbony van,
tisztelgés, vigyázzállás, hátra arc, menetelés, centire mért
ágyvetés van, egyes őr, kettes őr, hármas őr, kúszás van és
feküdj, politikai óra van. Gondolkodás és elmélkedés, az nincs,
azokat elnyomja a fizikai fáradtság. Panaszkodás sincs, “Oldd
meg magad!” van helyette, és “Találd fel magad!” is van.
Ellopták a bakancsodat, vagy a derékszíjadat? “Szerezz be
másikat!” A lényeg, hogy a reggeli szemlére legyél
kifogástalan, olvadj bele a közösségbe. “Értettem!” –
az sok van. – Jelentem! – abból is van elég. Nem érted? –
megmagyarázzák. Nem tudod? – segítenek. Nem akarod? –
kényszerítenek. Ja, igen! “Pihenj!” is van, meg “Oszolj!”,
de azokat szűk marokkal mérik.
A
lázadó újonc itt hamar megpuhul, aztán napról-napra erősödik,
végül beleszokik a hámba és a zablába, kitanulja a takarékos
mozdulatot, az engedelmességet, az “Értettem!” erejét és a
rafinériát. Kitanulja és alkalmazza, hogy elkerülje a véknyába
vágó sarkantyút.
Hónapokig
nincs élet a kaszárnyán kívül, kimenő majd csak az eskütétel
után jár. A kimenőnél csak szabadság nagyobb jutalom. A
kimenő annak jut, aki sosem lóg ki a sorból, az újoncok különösen
várták. Vasárnap délután a kisváros kocsmái megteltek
katonákkal. Iszogattak vagy vedeltek, beszélgettek, nagyokat
mondtak: hőstetteikről, nőkről, otthonról, centiről. Néha
egy-egy pofon is elcsattant, ám a pofozkodók még aznap bekerültek
a fogdába; a kocka vagy a kártya mellett napokig
békülgettek.
Aztán
elmúlik a félév, a bakák lépnek egyet a ranglétrán,
kikristályosodik a furfang, kialakulnak a baráti csoportok és a
hierarchiák, megérkeznek a zöldfülű regruták, megkezdődik a
visszaszámlálás. Hősünk ettől fogva kiképzettnek számított.
Hősünknek, és valahol a világban, egy másik hősnek
megtanították, és mindketten meg is értették, harci helyzetben
csak két lehetőség van: vagy egyikük, vagy a másikuk anyja fog
sírni.
Az
életet nehezítő öreg bakák leszereltek, lazult a fegyelem,
délután és este kimenőhöz lehetett jutni, különösen a
hétvégeken. A raktárostól visszaszerezte a karóráját,
megtűrték, viselhette, habár nem sok hasznát látta, mert a
kiszámított program szigorúan folyt tovább, az mérte az időt.
Egyik este az órája felhúzója kattant, utána már szabadon
forgott ide-oda, sejtette, hogy eltört. Addigra már megismerte a
város összes kocsmáját, kerthelyiségét, moziját, többször
megfordult a vizes árokkal körülvett várban, megcsodálta
és etette a hattyúkat, a vár tájékoztatóin kereste és
nem lelte népének történelmi nyomait. Emlékezett, a központban
látott egy órásműhelyt.
Amikor
belépett, csak a lányt találta a helyiségben. Mélyen, az élesen
megvilágított munkaasztala fölé hajolt, nem emelte fel a fejét,
nem fogadta a köszönését. A képet a válla fölött előre
csüngő, halvány-kék szalaggal összefogott, és a rá eső
fénytől acélosan csillogó, vastag hajzuhatag uralja. A feje nem
mozdul, jobb szemével, a szemüveg-kukkerén át egy nyitott fedelű
karórát kémlel, azon munkálkodik, az arca nem látszik. A hajáról
a keskeny kézfején áttűnő vénahálózatra, a csipeszt
tartó hosszú, kecses ujjaira esik a tekintet, a levegőben szinte
érezni lehet, amint a nagyító alatti szerkezetre összpontosít. A
fiú érdeklődéssel figyeli, nem akarja megzavarni a kényes
beavatkozást, lenyűgözi a látvány, a milliméternyi távon
ügyeskedő kezek és csipeszek összjátéka – szokatlan, hogy egy
lány legyen az órásmester. Pár pillanat után, az ujjainak finom
szorítása alatt az óra fedele a helyére pattan, felemeli a
fejét a lány, arca a fénykör fölé emelkedik, homlokára tolja a
nagyítóját, már hátradőlés közben megszólal:
– Jó
napot, elnézést kérek, ezt a munkafázist nem lehet megszakítani. Amint beszél, a széles szájából kivillan a szabályos,
porcelán-fehér
fogsora; talán mosolyog, talán csak a szájának ez az
alaphelyzete. Gyors pillantással végigméri a fiút, a tekintete a
rangjelzés nélküli vállán is végigfut. – Mit óhajtasz
– tegezte le, inkább gyerekes szimpátiával, érdeklődéssel,
inkább bizalmasan, mint lenézően: ó, ez csak egy katona, gondolta
a fiú.
– Elromlott
a felhúzója, nem csinál semmit, csak forog körbe. Meg tudod
javítani? – nyújtja feléje az óráját, bámul.
Szótlanul nyúl az óra után a lány, anélkül hogy ránézne. Amíg lassú
mozdulattal átveszi, egy jó pillanatig összefonódik a tekintetük,
majd figyelme az óra felé fordul. Nézegeti, forgatgatja,
babusgatja, mint egy becses tárgyat, mint a kisgyerek a játékát,
amit mindig a markában szorongat. Megsodorja a felhúzóját,
halványan bólint, finom műszerrel lepattintja a fedelet. Az órát
a bal kezében tartja, vékony csavarhúzó kerül elő, hegyét a
szerkezetre helyezi, a másik végét az állával nyomja neki, s a
szabadon maradó kezében tartott csipesz könnyedén kihúzza a
törött a felhúzót, a fiú babonázottan figyeli az órásmestert.
Mintha
három keze lenne a lánynak. Megdöbbentő a szépsége, a kecses
mozdulatai. Nem, semmiképpen nem ide illő ez a tünemény, ez az
arc sehogy sem passzol ennek az idegen városnak a kopott, hepehupás,
tökmag-héjjal teleköpködött macskaköveihez, a füstös
kocsmáinak, a málladozó tűzfalainak durva hangulatához, a
bakáknak a nőkről szóló trágár beszólásaihoz. Ez a majdnem
korom fekete hajzuhatag nem ide, nem ebbe az óra műhelybe való,
hanem az impresszionista festők lila ruhás modelljeit
megörökítő vásznakon lenne a helye. Ezt az ovális arcot, az
állkapocs finom ívét, a keskeny orrot, a mélyen fekvő, lapos
orrcimpákat, az arcba simuló pofacsont lágy domborulatát, az
elsimult orr-ajak redőt, ezt a harmonikus mesterművet
tanulmányozásra, és a szépség illusztrálására teremtették. A
szokatlanul hosszú szemöldökök a szemgödör peremének mélyéről
indulnak, a sekély orrnyereg fölött szinte összeérnek, itt még
ritkásak ugyan a szálak, viszont a peremről a homlokra már
besűrűsödve és megvastagodva ívelnek hátra; csak a
halántékon, a külső szemzug fölött vékonyodnak el. De
nem is az arc egyedi részleteinek eme különös összhangja, hanem
inkább a sötét árnyalatú, selymes arcbőr, és a macska-szerű,
áttetszően világos, kékes-szürkés-sárgás szem kontrasztja
okozza az igézetet. Igen, Ornella Mutinak van ilyen szeme,
csakhogy ez a szem még világosabb, szinte a mélyébe látni,
sárgább és igézőbb.
A
lány, ameddig a fiú tanulmányozza, új felhúzót csippent
elő, a helyére kattintja, a fedél is pattan, a zongora
billentyűire termett ujjak sodornak párat a felhúzón, beállítják
a pontos időt. Még tartja, még forgatgatja, nézegeti az
órát, meghúzgálja a rugós pántot, aztán felpillant, nyújtja
feléje, kelletlenül, – úgy, mint a gyermek, aki nehezen válik
meg a játékszerétől. Tétován nyúl az órája után a fiú, de
amint átvenné, egy pillanatra rászorít az órára a lány,
visszatartja, nem engedi ki a kezéből; a fiú mozdulata megtorpan,
zavarodott. Maga sem tudja: félreérti, vagy nagyon is érti ezt a
hihetetlen, talán incselkedő helyzetet.
– Kész
is van? – kérdezi végre a fiú. A lány bólint, lazít a
szorításán, elengedi az órát. Nem, mégsem csupán egy rosszul
időzített mozdulatról van szó, most már átveheti az órát. –
Nem jöhetnék érte később? Akkor láthatnálak ismét. – A
füléhez tartja, hosszasan hallgatja a ketyegést. Keresi a
szemkontaktust, a lány kapkodja a tekintetét. – Kovács
Nimród – a kezét azért mégsem merészeli feléje nyújtani. –
Ilyen szeme csak a boszorkányoknak van. Mivel tartozom?
– Nimrod?
– kérdezi, a maga nyelve szerint a második szótagot
hangsúlyozza. Ennek a lánynak az arcán minden részlet különös,
a hangja viszont szokványos, nőies, csiszolt hang. Huszonkettő,
huszonhárom éves lehet. – Nimrod!… Jelent valamit ez a név?
Még sosem hallottam, szépen hangzik! – szól elmélázva. –
Dana Maniu. Magyar vagy? Fizethetsz virággal – mondja
komolyan.
Nimród
bólint. Azt sem érti, miért mutatkozott be ennek a lánynak, s azt
sem, miért árulta el ez a szépség a nevét, éppen neki, egy
közönséges bakának. Tulajdonképpen azt sem értette miért nem
jött kellően zavarba ettől a leánytól, talán mert úgy sincs
esélye nála. Habár ki tudja?
– Valóban?
Ezt komolyan mondod? Esélyes lennék nálad? – tör elő a kérdés.
– Talán Iuliu Maniu rokona vagy? – tör elő egy nyugtalanító
gondolat.
A
lány most már tényleg elmosolyodik. Ez a mosoly más, mint ami
beszéde közben, a kivillanó fogsora és a felfelé kunkorodó
szájzuga miatt eldönthetetlen: mosoly-e, vagy csak a természet
szeszélyes formagyakorlata. Ez a széles mosoly csaknem a teljes,
fehérlő fogsorát felfedi. A sötét árnyalatú,
cigányos-de-mégsem arcbőr, a fehér, szabályos, talán kissé
keskeny ívű fogsor és a ragadozók szemét idéző világos,
meghatározhatatlan színű szem hármas szín-kombinációja különös
egzotikumként hat. Kétszínű ember van, színes egyéniség is
van, háromszínű mosoly, márpedig nincs, de mégis van: sötét
bőrű háttérben fehér mosoly, és sárgás tekintet.
Előkelő, háromszínű mosoly… Az előkelőkkel szemben az
emberek többsége félszeg, távolságot tartanak tőlük, gondolja
a fiú. Az előkelő, szép mosolyú emberek, bizonyára magányosak,
gondolja.
– Nem,
nem vagyok a rokona. De mindenki azt kérdezi tőlem, reméltem te
kivétel leszel. Csak azért nézem el neked ezt a kérdést, mert
nem tűnsz gátlásosnak. – mondja fejedelmi hangsúllyal, mint aki
indulásból lehet akár elnéző is. – Úgy hírlik a
magyarok túl egyenesek, és túl önérzetesek, igaz
lenne?
– Az
baj, ha egyenesek? Nem vagyok túl önérzetes!... Szóval esélyes
lehetek nálad? – a lány mintha elpirulna, de nem biztos, mert
az éles fény csak az asztalon fekvő kezére esik, az arcára
kevésbé. Mindenesetre pislog, seprű-szerű a szempillája,
mintha újabb mosoly villanna át az arcán. Háromszínű mosoly,
gondolja a fiú. – Melyik a kedvenc virágod?
– És
megérzésben is járatlanok
– mondja a háromszínű mosolyú lány. – És ajtóstól
rohannak a házba – pislogás, kapkodó tekintet,
a fényhatárig csüngő, kékes csillogású fürtök csavargatása.
A
fiú meg van lepődve, egyelőre jobb szó, ami kifejezné az
érzését és a helyzetet, nem jut eszébe.
– Be
kell ismerjem, meg vagyok lepődve, nem is tudom mit mondjak. Szóval
azt mondod, van?… – mintha tényleg elpirulna, de ezt sosem lehet
tudni. – Több elromlott órám nincsen, milyen indokkal
kereshetlek meg ismét? Tényleg találkozhatnánk máshol is?
Mostanában esténként gyakran intézhetek kimenőt.
– És
gyorsan kapcsolnak – fürtök folytatólagos csavargatása,
el-elkapott tekintet.
Egy
pillanatra, egy pillanatnál hosszabb időre, két pillanatnál
hosszabb időre, most már tényleg túl hosszú ideig egyikük sem
szólal meg, fixírozzák egymást: a fiú csodálkozva, mint aki
ökölnyi drágakőbe botlott, a lány riadtan talán.
A
lány már nem mosolyog, szép az összezárt, telt ajkainak
íve, szüntelenül a vállán átvetett fürtjeit csavargatja. Most
már ideje lenne lehajtani a fejet, lesütni a tekintetet, a
kiszemelt áldozatra alulról felfelé pislogni, – látszólag
lopva, kihívóan és igézően, azzal a praktikával, amelyet az
édeni állapotoktól eltelt idők óta, az örök Évák kitanultak
és tökéletesítettek, hogy az örök Ádámokat
behálózhassák, ujjaik köré csavarják és magukhoz láncolják.
A lány mégsem ezt teszi, hanem kitartóan – mint aki hozzá
edződött a helyzethez – állja a fiú bámuló
tekintetét, illetve nem is: inkább fegyelmezetten állja a
bámuló tekintetét.
A
fiú is mosolytalan, a sárga remény-pillangók libbenő szárnyai
meg-meglegyintik a homlokát. Az egyszerű, alap kiképzésben
részesült baka látványának és szavainak, vagy minek hatására
elpirult egy szépség arca, – sőt, talán még a szíve is
megdobbant annak az incselkedő, gyűrűtlen ujjú szépségnek.
Lehetséges, ilyesmi? Pedig ő nem is a szegény ember legkisebbik
fia… Csak a neve nyugtalanító ennek a földiekkel játszó égi
tüneménynek, ennek a hódításra predesztinált ragadozó
tekintetnek. Eh, hagyjuk most ezt! Carpe diem!
A
természet laboratóriumában, a nagyítóján át, az Ismeretlen Úr,
a teremtés bugyraiból most rájuk pillant: mi lehet a titka
ennek a semmiből támadt, kölcsönös vonzalomnak? Ennek a
művésziesen megalkotott, ügyes kezű Évának miért akadt meg
első látásra a szeme egy közönséges bakán? A katonás alkatára
figyelt fel? Vagy az egyenességet sugárzó arckifejezése és a
pózmentes érdeklődése lenne a nyerő?
– Figyelj
hát fiam, Gábriel erre az emberpárra, működik-e majd a
szelekciós gépezetem, amelyet megalkottam, hogy csak a legjobbak
sokasodjanak. Számolj be hát az utódaikról, és az utódiak
utódairól, még ezen az egy eonon belül! – parancsolja az Úr. –
Vajon melyik tulajdonságot kell továbbadjam? – kérdezi magától
az Úr.
Teltek
a hetek, a fiú hacsak tehette megjelent a lánynál, hol lopott, hol
vásárolt virággal. Az utcán megvárta amíg egyedül marad a
lány, aztán benyitott, a virágot szótlanul az asztalára tette, a
lány feltekintett, röviden rámosolygott, majd munkájába mélyedt,
a fiú türelmesen és érdeklődéssel, állingálva figyelte az
ügyes mozdulatait. Ha kuncsaft nyitott be, a fiú félrehúzódott,
megvárta amíg befejeződik az egyezkedés. Később beengedte a
pultja mögé, egy függöny takarásában üldögélt, ameddig ismét
magukra maradtak, át szerette volna ölelni a lányt.
A
lánynak tetszett a fiú kitartása, a fiú már sokadszor megfordult
a műhelyben.
– Amikor
csak magunk vagyunk, énekelj nekem népdalokat az anyád nyelvén! –
szólalt meg egyszer.
Jaj
de messzi, jaj de széles az az út, amelyik a kedves édesanyám
háza előtti, magas eperfához vezet. Az ablakomba besütött
a holdvilág, diófából volt a babámnak ágya, de nem volt páros
csillag, mert lehullott a földre…
A lány lelkiismeretesen
dolgozott, tartotta a kuncsaftoknak tett határidős ígéreteit.
Később,
amint a munkáját befejezte, néha elkísérhette, de sosem hazáig,
nem engedte közel magához, elhúzta a kezét, amint a fiú az első
sétájuk közben utána nyúlt. Csak búcsúzáskor adott kezet,
olyankor kifürkészhetetlen, nyugtalan tekintettel nézett a
vágyakozó fiú szemébe. Útközben beszéltette a lány, minden
alkalommal megtanult tíz magyar szót, magáról alig mondott
valamit, titokzatosan szálltak le az esték. A fiúnak,
a brómozott tea ellenére is súlyos álmokkal terhelten teltek az
éjszakái, napközben kötekedett az újoncokkal.
– Szombat
este nyolctól, hétfő reggelig egyedül leszek, maradj velem
éjszakára. Addig ne keressél! – mondta a lány egy kedd délután,
és összehajtott papírlapot nyújtott át a fiúnak. Egy cím
volt a lapon, és ez: “Van paros cilag az egen”, szép
nőies kézírással írva.
Odaadó
volt a lány. Az extázis robbanó pillanataiban úgy fonódott rá,
olyan erővel szorította magához a fiút, mint aki életének
utolsó földi perceit akarja kiélvezni, a fiúnak zokogni támadt
kedve. Amint csitult a perzselő, egymásba gabalyodott lélegzetük,
a lány hosszú ideig aléltan feküdt, “kedvesem”, suttogta,
aztán: “dragul meu”, suttogta, aztán magába feledkezve,
meztelenül járkált az oltári rendetlenségben össze-vissza
dobált ruhájuk és a mindenféle órával megpakolt, morajló
kartondobozok között. A fiú elheveredve, könyökére
támaszkodva bámulta az antik görög szobrászok által tökéletesre
formázott, párduc léptű testet. Nyugtalanság, állatias,
buja vágy, és alattomos előérzet gyötörte a fiút. – Ki
vagy te? – kérdezte magában a fiú.
Hajnalban
a lány mellett ébredt. Lassan szivárogtak elő az esti
emlékezet-foszlányok: összegömbölyödve, háttal az ölébe
fészkelte magát a lány, és a csípőjét türelmetlenül tolta
neki, nyűgösködő, “um”-el követelte: mire vár, miért nem
öleli már át? Amint átkarolta, elkapta a kezét a lány, a
melléhez szorította, mint kisgyerek a plüssmacit, mocorgott még
egy darabig, s pár pillanat múlva már hallani is lehetett a
nyugodt, ritmikus lélegzését. Hamar elzsibbadt a feje alatti
karja, mégsem mert mozdulni, nehogy megzavarja az álmát. A
kibontott hajába szimatolt, birizgálta az arcát a haja, évekig
emlékezett az illatára. Már nem érezte a zsibbadt ujjait, amikor
centiről centire kihúzta a karját a feje alól, akkor
méltatlankodva felnyögött álmában, még inkább hozzá húzódott,
de aludt tovább. Ő, a feje fölé tartott karral feküdt
mozdulatlanul, tűnődött: ébren van-e, vagy álmodik? A jövőre
nem gondolt, csakis a jelen pillanatra; a ritmikus légzésére
figyelve lepte el az álom. Karjaiban zsidó lányt tartó palesztin
katonáról álmodott, aki karjaiban román lányt tartó,
romániai magyar katonáról álmodik...
Körbehordozta
a tekintetét, még sötét árnyak motoztak a szobában, a
kartondobozokba zsúfolt órák morajlása festette alá a lány
lélegzését. Távolabb húzódott, kibújt a melegének vonzásából,
felhajtotta a takarót, és nézte az összegömbölyödött testét.
Az ágyon fekvő válla, dereka és csípője belesimult az
ágyneműbe, de a foszladozó homályban a felül fekvő hajlatainak
és domborulatainak a körvonala már
kibontakozott. A
csípőjéről
a derekára hajló, mély ívet bámulta, a derekáról a hosszú,
behajlított combokra lefutó, a térdhajlat sötét foltjába
vesző lejtőt, a hegedű és a cselló alakjára gondolt. Egyre több
részletet tárt fel az előszivárgó virradat. Elsőnek a gerinc
vonala tűnik elő, amint a hátáról alakot nyerve, mélyülve a
dereka felé halad, ott már köteges oldalú, határozott sánc
övezi, de a két kis gödör szintjén belesimul, elvész a
kereszt-táj háromszögébe. Aztán
jön az a fecskefészek-szerű, izgalmas ívekbe
kiszélesedő hasadék,
s
a két gömbölyű görögdinnye.
Tovább fordul a Föld, tőr előre
a virradat, már a megemelt lapocka fölött is kirajzolódnak a bőre
alatti izomnyalábok, alakot nyer az összefekvő combok vonala is,
már a selymes bőr borzongás-lúdbőre is sejthető, amikor gyorsan
ráigazítja a fénylő
titokra
a
takarót, elillan a varázs. Lopva kisurran a lány lakásából,
lopva veti át magát a kaszárnya kerítésén, s az ébresztőig
ruhástól fekszik a takarója alatt, és jó volt élni, mint még
soha.
Ezután
többé nem engedte be a műhelyébe a lány. Megegyeztek, ha a műhely
kirakatát díszítő fokföldi ibolya leveleit a fénynek háttal
fordítva látja, titokban meglátogathatja. Egyre több magyar szót
tanult meg a lány, s az éjszaka magányos, irigy árnyai
nyöszörögtek fájdalmukban, amint az egymás karjaiban nyugvó
fiatal testeket vizslatták.
Szedelőzködött
már a nyár, amikor hívatták. Kopogott, a kihallatszó engedélyre
belépett, a tisztet az ablaknak fordulva találta, háttal
neki, nem látta a rangjelzését.
– Erőt,
egészséget! Kovács Nimród, közlegény! Parancsára jelentkezem!
A
tiszt sokáig szótlanul nézett kifelé, aztán megfordult, a
párkányra támaszkodó kezére ült egy darabig, négy kis csillag
volt a váll-lapján, a hihetetlenül hosszú szemöldöke alól
ismerős színű, sárgás szem villogtatta rá a tekintetét.
Fel-alá kezdett járkálni a tiszt, megállt a fiú előtt, közel
hajolt az arcához, ismerősen hatott az összeszorított
szájának széles vonala is. A fiú szálfa egyenesen, kissé
előre dőlve, mereven előre tekintett, hátrahúzott vállal,
kinyújtott keze a nadrágja szárát éppen hogy érintette, sarkát
összezárva, harminc fokra széttárt lábfejekkel feszesen állt, a
testsúlyát a talpa eleje tartotta; a tiszt újabb és újabb
köröket rótt a szobában.
– Mi
a szándéka Danaval, katona? – kérdezte a párduc léptű tiszt.
A
fiúnak kezdett kényelmetlenné válni a vigyázzállás, nem volt
mit mondania.
– Jelentem,
kapitány elvtárs, azt hiszem szerelmes vagyok Dana Maniuba –
mondta a fiú. – Jelentem, úgy érzem én sem vagyok közömbös
számára. Jelentem, kapitány elvtárs, Dana rejtélyes személyiség
– mondta a fiú, s egyre kényelmetlenebbnek érezte a
vigyázzállást és a homlokára kiütköző verejtékcseppeket.
Apostol
Maniu tovább rótta a köröket.
– Annyit
elárulhatok, közlegény, hogy Dana életét teljesen kitöltik az
órák, mindent tud az óráról és a szerkezetéről, de semmi
másról nem többet, mint egy gyerek, és nem is érdekli semmi más.
Nagyon sokan dolgoztak és harcoltak azért, hogy Dananak önálló
élete legyen, hogy azt csinálhassa, amit szeret, és amihez ért.
Dananak vőlegénye van, katona! Danat minden veszélytől meg fogjuk
védeni! Leléphet!
– Igenis,
értettem! – mondta katonásan a közlegény, nedves inge a hátához
tapadt.
Már
másnap áthelyezték, el sem búcsúzhatott a lánytól. Liviunak, a
Duna parti kikötők kocsmáiban, iszogatás közben mindent
elmesélt. – Ne nyavalyogj! – szokta mondani Liviu.
Négy
hónap múlva mindketten leszereltek, hazafelé menet leszállt
Fogarason. Negyed órányit várakozott az órásműhely előtt,
senkit sem látott bemenni, a kirakatból eltűnt a fokföldi ibolya.
Amikor belépett, csak a lányt találta a helyiségben. Mélyen, az
élesen megvilágított munkaasztala fölé hajolt, nem emelte fel a
fejét, nem fogadta a köszönését. A képet a válla fölött
előre csüngő, halvány-kék szalaggal összefogott, és a rá eső
fénytől acélosan csillogó, vastag hajzuhatag uralta. A feje nem
mozdult, jobb szemével, a szemüveg-kukkerén át egy nyitott fedelű
karórát kémlelt, azon munkálkodott, az arca nem látszott. A
hajáról a keskeny kézfején áttűnő vénahálózatra, a
csipeszt tartó hosszú, kecses ujjaira, a karikagyűrűre esett a
tekintete, a levegőben szinte érezni lehetett, amint a nagyító
alatti szerkezetre összpontosít. Egy fiatal hadnagy lépett
ki a függöny mögül.
– Elnézést
kérünk, uram! A menyasszonyom nem szakíthatja meg ezt a
munkafolyamatot, de azonnal befejezi. Addig talán nekem is
elmondhatja, miben segíthetünk.
A
lány akkor felemelkedett, levette és az asztalára tette a
nagyítóját, először a hadnagyra, majd a civil ruhás fiúra
pillantott, látni lehetett a domborodó hasát.
–
Én
kérek elnézést! – mondta a fiú.
Állt még tétován, aztán lassan sarkon fordult és kilépett
a szeles utcára.
|