web counter



                                        
Oldalsáv

Látogatószámláló
:
free counters
Szavazás a weblapról
Részletekért kilikk a képre



A katona

A kaszárnya udvarán, az otthoni ízeket és illatokat rejtegető  újoncok sorai között október hajnali szorongás szimatol. A hátulsók már katonaruhában várakoznak, a kopaszra nyírt fejükön már össze vissza viselt katonai sapka díszeleg, a lábuk már a nehéz surranóval ismerkedik. Az elsőket hármasával vezetik el, vaksi helyiségbe terelik őket, ahol a padlóra szétszórt szőke és fekete haj-szigeteket unottan sepregető katona gyűjti kupacokba. A kialvatlanságtól tompult koponyán tovakúszik a zümmögő nyírógép, földre hull a sörény, s a meleg fém nyomában máris fázós szellő nyaldossa a csupaszon maradt tarkót és a védtelen nyakat. Unott tekintet méri végig a nullásra nyírt, megszeppent legényt, ruha-csomagot és bakancsot adnak kezébe, a civil ruha mehet a zsákba. Irány a zuhanyzó, vetkőzés meztelenre, kincstári szappandarab, csúszós az átázott, barna farács, a meleg vízsugár viszont jól esik, beöltözés, mozgás hátra a sorba.  

  Viszonylag hamar felfogta katonaság lényegét: engedelmesen, gyorsan, pontosan, gondolkodás nélkül végre kell hajtani a parancsot, akkor nincs semmi baj. Bármennyire értelmetlen, bosszantó is az a parancs, nem érdemes mérlegelni, ellenállni, mert az ellenállót végül betörik, megalázzák, megjegyzik, minden ellenkezése később is csak a bajt hozza a fejére. A monoton gyakorlatok, az értelmetlen fegyelmi rítusok, a szigorú hierarchia, a percre beosztott program, mind-mind egymásra épülő, a katonák közösségét összekovácsoló módszer és cél.  

  A módszer, talán még ezer évnél is ősibb és bejáratott, a végső célkitűzést el fogja érni. Az értelmes katona ráébred, vagy ösztönösen beadja a derekát, felfogja, a katonaságban nincs  egyéni érdek, csakis  közösségi van. A makrancos egyéni hibákért az egész közösség bűnhődik, ezért az okozót a közösség elintézi. Az egyéni teljesítménynek ebben a közösségben alig van jelentősége, csupán  “A hazát szolgálom!” jár érte – nem szabad tehát kilógni a sorból. Az egyéneket a kiképzés végül egymásra utalt, arctalan, végrehajtó, ütőképes és bevethető egységgé gyúrja.    

Az élet szervezett, nincs percnyi nyugalom. Foglalkozás van, beosztott program van, gyakorlatok vannak: a katonai sapka viselési szabálykönyve van, állig begombolt és bekapcsolt zubbony van,  tisztelgés, vigyázzállás, hátra arc, menetelés, centire mért ágyvetés van, egyes őr, kettes őr, hármas őr, kúszás van és feküdj, politikai óra van. Gondolkodás és elmélkedés, az nincs, azokat elnyomja a fizikai fáradtság. Panaszkodás sincs, “Oldd meg magad!” van helyette, és “Találd fel magad!” is van. Ellopták a bakancsodat, vagy a derékszíjadat? “Szerezz be másikat!” A lényeg, hogy a reggeli szemlére legyél kifogástalan, olvadj bele a közösségbe.  “Értettem!” – az sok van. – Jelentem! – abból is van elég. Nem érted? – megmagyarázzák. Nem tudod? – segítenek. Nem akarod? – kényszerítenek. Ja, igen! “Pihenj!” is van, meg “Oszolj!”, de azokat szűk marokkal mérik.  

A lázadó újonc is hamar megpuhul, aztán napról-napra erősödik, végül beleszokik a hámba és a zablába, kitanulja a takarékos mozdulatot, az engedelmességet, az “Értettem!” erejét és a rafinériát. Kitanulja és alkalmazza, hogy elkerülje a véknyába vágó sarkantyút.  

Hónapokig nincs élet a kaszárnyán kívül, kimenő majd csak az eskütétel után jár. A kimenőnél csak  szabadság nagyobb jutalom. A kimenő annak jut, aki sosem lóg ki a sorból, az újoncok különösen várták.  Vasárnap délután a kisváros kocsmái megteltek katonákkal. Iszogattak vagy vedeltek, beszélgettek, nagyokat mondtak: hőstetteikről, nőkről, otthonról, centiről. Néha egy-egy pofon is elcsattant, ám a pofozkodók még aznap bekerültek a fogdába; a kocka vagy a kártya mellett  napokig békülgettek. 

 Aztán elmúlik a félév, a bakák lépnek egyet a ranglétrán, kikristályosodik a furfang, kialakulnak a baráti csoportok és a hierarchiák, megérkeznek a zöldfülű regruták, megkezdődik a visszaszámlálás. Hősünk ettől fogva kiképzettnek számított. Hősünknek, és valahol a világban, egy másik hősnek megtanították, és mindketten meg is értették, harci helyzetben csak két lehetőség van: vagy egyikük, vagy a másikuk anyja fog sírni. 

Az életet nehezítő öreg bakák leszereltek, lazult a fegyelem, délután és este kimenőhöz lehetett jutni, különösen a hétvégeken. A raktárostól visszaszerezte a karóráját, megtűrték, viselhette, habár nem sok hasznát látta, mert a kiszámított program szigorúan folyt tovább, az mérte az időt. Egyik este az órája felhúzója kattant, utána már szabadon forgott ide-oda, sejtette, hogy eltört. Addigra már megismerte a város összes kocsmáját, kerthelyiségét, moziját, többször megfordult a vizes árokkal körülvett várban,  megcsodálta és etette a hattyúkat, a vár tájékoztatóin  kereste és nem lelte népének történelmi nyomait. Emlékezett, a központban látott egy órásműhelyt.   

Amikor belépett, csak a lányt találta a helyiségben. Mélyen, az élesen megvilágított munkaasztala fölé hajolt, nem emelte fel a fejét, nem fogadta a köszönését. A képet a válla fölött előre csüngő, halvány-kék szalaggal összefogott, és a rá eső fénytől acélosan csillogó, vastag hajzuhatag uralja. A feje nem mozdul, jobb szemével, a szemüveg-kukkerén át egy nyitott fedelű karórát kémlel, azon munkálkodik, az arca nem látszik. A hajáról a  keskeny kézfején áttűnő vénahálózatra, a csipeszt tartó hosszú, kecses ujjaira esik a tekintet, a levegőben szinte érezni lehet, amint a nagyító alatti szerkezetre összpontosít. A fiú érdeklődéssel figyeli, nem akarja megzavarni a kényes beavatkozást, lenyűgözi a látvány, a milliméternyi távon ügyeskedő kezek és csipeszek összjátéka – szokatlan, hogy egy lány legyen az órásmester. Pár pillanat után, az ujjainak finom szorítása alatt  az óra fedele a helyére pattan, felemeli a fejét a lány, arca a fénykör fölé emelkedik, homlokára tolja a nagyítóját, már hátradőlés közben  megszólal: 

– Jó napot, elnézést kérek, ezt a munkafázist nem lehet megszakítani. – Amint beszél, a széles szájából kivillan a szabályos, porcelán-fehér fogsora; talán mosolyog, talán csak a szájának ez az alaphelyzete. Gyors pillantással végigméri a fiút, a tekintete a rangjelzés nélküli vállán is végigfut.  – Mit óhajtasz – tegezte le, inkább gyerekes szimpátiával, érdeklődéssel, inkább bizalmasan, mint lenézően: ó, ez csak egy katona, gondolta a fiú.

– Elromlott a felhúzója, nem csinál semmit, csak forog körbe. Meg tudod javítani? – nyújtja feléje az óráját, bámul. 

Szótlanul az óráért  nyúl,  anélkül hogy ránézne. Amíg lassú mozdulattal átveszi, egy jó pillanatig összefonódik a tekintetük, majd figyelme az óra felé fordul. Nézegeti, forgatgatja, babusgatja, mint egy becses tárgyat, mint a kisgyerek a játékát, amit mindig a markában szorongat. Megsodorja a felhúzóját, halványan bólint, finom műszerrel lepattintja a fedelet. Az órát a bal kezében tartja, vékony csavarhúzó kerül elő, hegyét a szerkezetre helyezi, a másik végét az állával nyomja neki, s a szabadon maradó kezében tartott csipesz könnyedén kihúzza a törött a felhúzót, a fiú babonázottan figyeli az órásmestert.

 Mintha három keze lenne a lánynak. Megdöbbentő a szépsége, a kecses mozdulatai. Nem, semmiképpen nem ide illő ez a tünemény, ez az arc sehogy sem passzol ennek az idegen városnak a kopott, hepehupás, tökmag-héjjal teleköpködött macskaköveihez, a füstös kocsmáinak, a málladozó tűzfalainak durva hangulatához, a bakáknak a nőkről szóló trágár beszólásaihoz. Ez a majdnem korom fekete hajzuhatag nem ide, nem ebbe az óra műhelybe való, hanem  az impresszionista festők lila ruhás modelljeit megörökítő vásznakon lenne a helye. Ezt az ovális arcot, az állkapocs finom ívét, a keskeny orrot, a mélyen fekvő, lapos orrcimpákat, az arcba simuló pofacsont lágy domborulatát, az elsimult orr-ajak redőt, ezt a harmonikus mesterművet tanulmányozásra, és a szépség illusztrálására teremtették. A szokatlanul hosszú szemöldökök a szemgödör peremének mélyéről indulnak, a sekély orrnyereg fölött szinte összeérnek, itt még ritkásak ugyan a szálak, viszont a peremről a homlokra már besűrűsödve és megvastagodva ívelnek hátra;  csak a halántékon, a külső szemzug  fölött vékonyodnak el. De nem is az arc egyedi részleteinek eme különös összhangja, hanem inkább a sötét árnyalatú, selymes arcbőr, és a macska-szerű, áttetszően világos, kékes-szürkés-sárgás szem kontrasztja okozza az igézetet. Igen, Ornella Mutinak van  ilyen szeme, csakhogy ez a szem még világosabb, szinte a mélyébe látni, sárgább és igézőbb.

A lány, ameddig a fiú tanulmányozza,  új felhúzót csippent elő, a helyére kattintja, a fedél is pattan, a zongora billentyűire termett ujjak sodornak párat a felhúzón, beállítják a pontos időt.  Még tartja, még forgatgatja, nézegeti az órát, meghúzgálja a rugós pántot, aztán felpillant, nyújtja feléje, kelletlenül, – úgy, mint a gyermek, aki nehezen válik meg a játékszerétől. Tétován nyúl az órája után a fiú, de amint átvenné, egy pillanatra rászorít az órára a lány, visszatartja, nem engedi ki a kezéből; a fiú mozdulata megtorpan, zavarodott. Maga sem tudja: félreérti, vagy nagyon is érti ezt a hihetetlen, talán incselkedő helyzetet.

– Kész is van? – kérdezi végre a fiú. A lány bólint, lazít a szorításán, elengedi az órát. Nem, mégsem csupán egy rosszul időzített mozdulatról van szó, most már átveheti az órát. – Nem jöhetnék érte később? Akkor láthatnálak ismét. – A füléhez tartja, hosszasan hallgatja a ketyegést. Keresi a szemkontaktust, a lány kapkodja a tekintetét.  – Kovács Nimród – a kezét azért mégsem merészeli feléje nyújtani. – Ilyen szeme csak a boszorkányoknak van. Mivel tartozom? 

– Nimrod? – kérdezi, a maga nyelve szerint a második szótagot hangsúlyozza. Ennek a lánynak az arcán minden részlet különös, a hangja viszont szokványos, nőies, csiszolt hang. Huszonkettő, huszonhárom éves lehet. – Nimrod!… Jelent valamit ez a név? Még sosem hallottam, szépen hangzik! – szól elmélázva. – Dana Maniu. Magyar vagy? Fizethetsz virággal – mondja komolyan.  

Nimród bólint. Azt sem érti, miért mutatkozott be ennek a lánynak, s azt sem, miért árulta el ez a szépség a nevét, éppen neki, egy közönséges bakának. Tulajdonképpen azt sem értette miért nem jött kellően zavarba ettől a leánytól, talán mert úgy sincs esélye nála. Habár ki tudja? 

– Valóban? Ezt komolyan mondod? Esélyes lennék nálad? – tör elő a kérdés. – Talán Iuliu Maniu rokona vagy? – tör elő egy nyugtalanító gondolat.  

A lány most már tényleg elmosolyodik. Ez a mosoly más, mint ami beszéde közben, a kivillanó fogsora és a felfelé kunkorodó szájzuga miatt eldönthetetlen: mosoly-e, vagy csak a természet szeszélyes formagyakorlata. Ez a széles mosoly csaknem a teljes, fehérlő fogsorát felfedi. A sötét árnyalatú, cigányos-de-mégsem arcbőr, a fehér, szabályos, talán kissé keskeny ívű fogsor és a ragadozók szemét idéző világos, meghatározhatatlan színű szem hármas szín-kombinációja különös egzotikumként hat. Kétszínű ember van, színes egyéniség is van, háromszínű mosoly, márpedig nincs, de mégis van: sötét bőrű háttérben fehér mosoly, és sárgás tekintet.   Előkelő, háromszínű mosoly… Az előkelőkkel szemben az emberek többsége félszeg, távolságot tartanak tőlük, gondolja a fiú. Az előkelő, szép mosolyú emberek, bizonyára magányosak, gondolja. 

– Nem, nem vagyok a rokona. De mindenki azt kérdezi tőlem, reméltem te kivétel leszel. Csak azért nézem el neked ezt a kérdést, mert nem tűnsz gátlásosnak. – mondja fejedelmi hangsúllyal, mint aki indulásból lehet akár elnéző is.  – Úgy hírlik a magyarok túl egyenesek, és túl önérzetesek, igaz lenne?      

– Az baj, ha egyenesek? Nem vagyok túl önérzetes!... Szóval esélyes lehetek nálad! – a lány mintha elpirulna, de nem biztos, mert  az éles fény csak az asztalon fekvő kezére esik, az arcára kevésbé.  Mindenesetre pislog, seprű-szerű a szempillája, mintha újabb mosoly villanna át az arcán. Háromszínű mosoly, gondolja. – Melyik a kedvenc virágod?

– És megérzésben is járatlanok – mondja a háromszínű mosolyú lány. – És ajtóstól rohannak a házba – pislogás, kapkodó tekintet, a fényhatárig csüngő, kékes csillogású fürtök csavargatása.

A fiú meg van lepődve, egyelőre jobb szó,  ami kifejezné az érzését  és a helyzetet, nem jut eszébe. 

– Be kell ismerjem, meg vagyok lepődve, nem is tudom mit mondjak. Szóval azt mondod, van?… – mintha tényleg elpirulna, de ezt sosem lehet tudni.  – Több elromlott órám nincsen, milyen indokkal kereshetlek meg ismét? Tényleg találkozhatnánk máshol is? Mostanában esténként gyakran intézhetek kimenőt.

– És gyorsan kapcsolnak – fürtök folytatólagos csavargatása, el-elkapott tekintet.

Egy pillanatra, egy pillanatnál hosszabb időre, két pillanatnál hosszabb időre, most már tényleg túl hosszú ideig egyikük sem szólal meg, fixírozzák egymást: a fiú csodálkozva, mint aki ökölnyi drágakőbe botlott, a lány riadtan talán.

A lány már nem mosolyog, szép az összezárt, telt  ajkainak íve, szüntelenül a vállán átvetett fürtjeit csavargatja. Most már ideje lenne lehajtani a fejet, lesütni a tekintetet, a kiszemelt áldozatra alulról felfelé pislogni,  – látszólag lopva, kihívóan és igézően, azzal a praktikával, amelyet az édeni állapotoktól eltelt idők óta, az örök Évák kitanultak és  tökéletesítettek, hogy  az örök Ádámokat behálózhassák, ujjaik köré csavarják és magukhoz láncolják. A lány mégsem ezt teszi, hanem kitartóan – mint aki hozzá edződött a helyzethez –  állja a fiú bámuló  tekintetét, illetve nem is:  inkább fegyelmezetten állja a bámuló tekintetét.

A fiú is mosolytalan, a sárga remény-pillangók libbenő szárnyai  meg-meglegyintik a homlokát. Az egyszerű, alap kiképzésben részesült baka látványának és szavainak, vagy minek hatására elpirult egy szépség arca, – sőt, talán még a szíve is megdobbant annak az incselkedő, gyűrűtlen ujjú szépségnek. Lehetséges, ilyesmi? Pedig ő nem is a szegény ember legkisebbik fia… Csak a neve nyugtalanító ennek a földiekkel játszó égi tüneménynek, ennek a hódításra predesztinált ragadozó tekintetnek. Eh, hagyjuk most ezt! Carpe diem! 

A természet laboratóriumában, a nagyítóján át, az Ismeretlen Úr, a teremtés bugyraiból most  rájuk pillant: mi lehet a titka ennek a semmiből támadt, kölcsönös vonzalomnak? Ennek a művésziesen megalkotott, ügyes kezű Évának miért akadt meg első látásra a szeme egy közönséges bakán? A katonás alkatára figyelt fel? Vagy az egyenességet sugárzó arckifejezése és a pózmentes érdeklődése lenne a nyerő? 

– Figyelj hát fiam, Gábriel erre az emberpárra, működik-e majd a szelekciós gépezetem, amelyet megalkottam, hogy csak a legjobbak sokasodjanak. Számolj be hát az utódaikról, és az utódiak utódairól, még ezen az egy eonon belül! – parancsolja az Úr. – Vajon melyik tulajdonságot kell továbbadjam? – kérdezi magától az Úr.  


Teltek a hetek, a fiú hacsak tehette megjelent a lánynál, hol lopott, hol vásárolt virággal. Az utcán megvárta amíg egyedül marad a lány, aztán benyitott, a virágot szótlanul az asztalára tette, a lány feltekintett, röviden rámosolygott, majd munkájába mélyedt, a fiú türelmesen és érdeklődéssel, állingálva figyelte az ügyes mozdulatait. Ha kuncsaft nyitott be, a fiú félrehúzódott, megvárta amíg befejeződik az egyezkedés. Később beengedte a pultja mögé, egy függöny takarásában üldögélt, ameddig ismét magukra maradtak, át szerette volna ölelni a lányt. 

A lánynak tetszett a fiú kitartása, a fiú már sokadszor megfordult a műhelyben.

– Amikor csak magunk vagyunk, énekelj nekem népdalokat az anyád nyelvén! – szólalt meg egyszer. 

Jaj de messzi, jaj de széles az az út, amelyik a kedves édesanyám háza előtti, magas eperfához vezet.  Az ablakomba besütött a holdvilág, diófából volt a babámnak ágya, de nem volt páros csillag, mert lehullott a földre… A lány lelkiismeretesen dolgozott, tartotta a kuncsaftoknak tett határidős ígéreteit. 

Később, amint a munkáját befejezte, néha elkísérhette, de sosem hazáig, nem engedte közel magához, elhúzta a kezét, amint a fiú az első sétájuk közben utána nyúlt. Csak búcsúzáskor adott kezet, olyankor kifürkészhetetlen, nyugtalan tekintettel nézett a vágyakozó fiú szemébe. Útközben beszéltette a lány, minden alkalommal megtanult tíz magyar szót, magáról alig mondott valamit, titokzatosan szálltak  le az  esték. A fiúnak, a brómozott tea ellenére is súlyos álmokkal terhelten teltek az éjszakái, napközben kötekedett az újoncokkal. 

– Szombat este nyolctól, hétfő reggelig egyedül leszek, maradj velem éjszakára. Addig ne keressél! – mondta a lány egy kedd délután, és összehajtott papírlapot  nyújtott át a fiúnak. Egy cím volt a lapon, és ez: “Van paros  cilag az egen”, szép nőies kézírással írva.

Odaadó volt a lány. Az extázis robbanó pillanataiban úgy fonódott rá, olyan erővel szorította magához a fiút, mint aki életének utolsó földi perceit akarja kiélvezni, a fiúnak zokogni támadt kedve. Amint csitult a perzselő, egymásba gabalyodott lélegzetük, a lány hosszú ideig aléltan feküdt, “kedvesem”, suttogta, aztán: “dragul meu”, suttogta, aztán magába feledkezve, meztelenül járkált az oltári rendetlenségben össze-vissza dobált ruhájuk és a mindenféle órával megpakolt, morajló kartondobozok között.  A fiú elheveredve, könyökére támaszkodva bámulta az antik görög szobrászok által tökéletesre formázott, párduc léptű testet.  Nyugtalanság, állatias, buja vágy, és alattomos előérzet gyötörte a fiút.  – Ki vagy te? – kérdezte magában a fiú. 

Hajnalban a lány mellett ébredt. Lassan szivárogtak elő az esti emlékezet-foszlányok: összegömbölyödve, háttal az ölébe fészkelte magát a lány, és a csípőjét türelmetlenül tolta neki, nyűgösködő, “um”-el követelte: mire vár, miért nem öleli már át? Amint átkarolta, elkapta a kezét a lány, a melléhez szorította, mint kisgyerek a plüssmacit, mocorgott még egy darabig, s pár pillanat múlva már hallani is lehetett a nyugodt, ritmikus lélegzését. Hamar elzsibbadt a feje alatti karja, mégsem mert mozdulni, nehogy megzavarja az álmát. A kibontott hajába szimatolt, birizgálta az arcát a haja, évekig emlékezett az illatára. Már nem érezte a zsibbadt ujjait, amikor centiről centire kihúzta a karját a feje alól, akkor méltatlankodva felnyögött álmában, még inkább hozzá húzódott, de aludt tovább. Ő, a feje fölé tartott karral feküdt mozdulatlanul, tűnődött: ébren van-e, vagy álmodik? A jövőre nem gondolt, csakis a jelen pillanatra; a ritmikus légzésére figyelve lepte el az álom. Karjaiban zsidó lányt tartó palesztin katonáról álmodott, aki karjaiban román lányt tartó, romániai magyar katonáról álmodik. 

Körbehordozta a tekintetét, még sötét árnyak motoztak a szobában, a kartondobozokba zsúfolt órák morajlása festette alá a lány lélegzését. Távolabb húzódott, kibújt a melegének vonzásából, felhajtotta a takarót, és nézte az összegömbölyödött testét. Az ágyon fekvő válla, dereka és csípője belesimult az ágyneműbe, de a foszladozó homályban a felül fekvő hajlatainak és domborulatainak a körvonala már kibontakozott. A csípőjéről a derekára hajló, mély ívet bámulta, a derekáról a hosszú, behajlított combokra lefutó,  a térdhajlat sötét foltjába vesző lejtőt, a hegedű és a cselló alakjára gondolt. Egyre több részletet tárt fel az előszivárgó virradat. Elsőnek a gerinc vonala tűnik elő, amint a hátáról alakot nyerve, mélyülve a dereka felé halad, ott már köteges oldalú, határozott sánc övezi, de a két kis gödör szintjén belesimul, elvész a kereszt-táj háromszögébe. 

Aztán jön  az a  fecskefészek-szerű, izgalmas ívekbe kiszélesedő hasadék,  s a két gömbölyű görögdinnye. Tovább fordul a Föld, tőr előre a virradat, már a megemelt lapocka fölött is kirajzolódnak a bőre alatti izomnyalábok, alakot nyer az összefekvő combok vonala is, már a selymes bőr borzongás-lúdbőre is sejthető, amikor gyorsan ráigazítja a fénylő titokra a takarót, elillan a varázs. Lopva kisurran a lány lakásából, lopva veti át magát a kaszárnya kerítésén, s az ébresztőig ruhástól fekszik a takarója alatt, és jó volt élni, mint még soha.

Ezután többé nem engedte be a műhelyébe a lány. Megegyeztek, ha a műhely kirakatát díszítő fokföldi ibolya leveleit a fénynek háttal fordítva látja, titokban meglátogathatja. Egyre több magyar szót tanult meg a lány, s az éjszaka magányos, irigy árnyai nyöszörögtek fájdalmukban, amint az egymás karjaiban nyugvó fiatal testeket vizslatták.

Szedelőzködött már a nyár, amikor hívatták. Kopogott, a kihallatszó engedélyre belépett, a tisztet az ablaknak fordulva  találta, háttal neki, nem látta a rangjelzését. 

– Erőt, egészséget! Kovács Nimród, közlegény! Parancsára jelentkezem!

A tiszt sokáig szótlanul nézett kifelé, aztán megfordult, a párkányra támaszkodó kezére ült egy darabig, négy kis csillag volt a váll-lapján, a hihetetlenül hosszú szemöldöke alól ismerős színű, sárgás szem villogtatta rá a tekintetét. Fel-alá kezdett járkálni a tiszt, megállt a fiú előtt, közel hajolt az arcához, ismerősen hatott  az összeszorított szájának széles vonala is.  A fiú szálfa egyenesen, kissé előre dőlve,  mereven előre tekintett, hátrahúzott vállal, kinyújtott keze a nadrágja szárát éppen hogy érintette, sarkát összezárva, harminc fokra széttárt lábfejekkel feszesen állt, a testsúlyát  a talpa eleje tartotta; a tiszt újabb és újabb köröket rótt a szobában.  

– Mi a szándéka Danaval, katona? – kérdezte a párduc léptű tiszt.

A fiúnak kezdett kényelmetlenné válni a vigyázzállás, nem volt mit mondania. 

– Jelentem, kapitány elvtárs, azt hiszem szerelmes vagyok Dana Maniuba – mondta a fiú. – Jelentem, úgy érzem én sem vagyok közömbös számára. Jelentem, kapitány elvtárs, Dana rejtélyes személyiség – mondta a fiú, s egyre kényelmetlenebbnek érezte a vigyázzállást és a homlokára kiütköző verejtékcseppeket. 

Apostol Maniu tovább rótta a köröket.

– Annyit elárulhatok, közlegény, hogy Dana életét teljesen kitöltik az órák, mindent tud az óráról és a szerkezetéről, de semmi másról nem többet, mint egy gyerek, és nem is érdekli semmi más. Nagyon sokan dolgoztak és harcoltak azért, hogy Dananak önálló élete legyen, hogy azt csinálhassa, amit szeret, és amihez ért. Dananak vőlegénye van, katona! Danat minden veszélytől meg fogjuk védeni! Leléphet!

– Igenis, értettem! – mondta katonásan a közlegény, nedves inge a hátához tapadt.   

Már másnap áthelyezték, el sem búcsúzhatott a lánytól. Liviunak, a Duna parti kikötők kocsmáiban, iszogatás közben   mindent elmesélt. – Ne nyavalyogj! – szokta mondani Liviu. 

Négy hónap múlva mindketten leszereltek, hazafelé menet leszállt Fogarason. Negyed órányit várakozott az órásműhely előtt, senkit sem látott bemenni, a kirakatból eltűnt a fokföldi ibolya. Amikor belépett, csak a lányt találta a helyiségben. Mélyen, az élesen megvilágított munkaasztala fölé hajolt, nem emelte fel a fejét, nem fogadta a köszönését. A képet a válla fölött előre csüngő, halvány-kék szalaggal összefogott, és a rá eső fénytől acélosan csillogó, vastag hajzuhatag uralta. A feje nem mozdult, jobb szemével, a szemüveg-kukkerén át egy nyitott fedelű karórát kémlelt, azon munkálkodott, az arca nem látszott. A hajáról a  keskeny kézfején áttűnő vénahálózatra, a csipeszt tartó hosszú, kecses ujjaira, a karikagyűrűre esett a tekintete, a levegőben szinte érezni lehetett, amint a nagyító alatti szerkezetre összpontosít.  Egy fiatal hadnagy lépett ki a függöny mögül.

– Elnézést kérünk, uram! A menyasszonyom nem  szakíthatja meg ezt a munkafolyamatot, de azonnal befejezi. Addig talán nekem is elmondhatja, miben segíthetünk. 

A lány akkor felemelkedett, levette és az asztalára tette a nagyítóját, először a hadnagyra, majd a civil ruhás fiúra pillantott, látni lehetett a domborodó hasát. 

– Én kérek elnézést! – mondta a fiú. Állt még tétován, aztán lassan sarkon fordult és kilépett a szeles utcára.