14. Acapulco

   A gerlefiókák kirepültek, a talpak alatt már roppan a hársfamag, de még tombol a nyár. Az aszfaltra olvadt nap tüzét a betontenger éjjel a nyitott ablakokon át a nyirkos, hánykolódó testekre visszaleheli. Talán pirkadatra, amikor megszólal az első gerle, majd enyhül a rekkenőség, hátha addigra megjön az álom is.
   Hőségtől szenved a város, aki csak teheti, a Lapokhoz vagy a Víkendre készül.
   Városunk folyójának, a Marosnak a városhatáron négyzsilipes torlasz, a Gát állja útját. A baloldali zsilip nem is igazi zsilip, inkább csak átfolyó, mindig nyitva áll, a folyó vizét a város szélét átvágó, keskeny, betonozott Turbina-árokba engedi. A Turbina ráccsal védett torkolatától közvetlenül jobbra fekszik az igazi, háromtagú gát. Középső zsilipje ritkán nyílik, ilyenkor szelíd lankán, két függőleges betonfal között harminc-negyven méteren hömpölyög végig a megáradt folyó, le az alsó Marosba. Talán a tutajosok valamikor itt csúsztatták le az uszadékot. Nyáron mindhárom zsilipet többnyire zárva találod. A középsőn ilyenkor alig bukik át a folyó, csupán néhány résen és az illesztéseken keresztül csordogál a lejtőt nedvesítő víz. Ha ide, ehhez a középső zsiliphez merészkednél, a gát mögé juthatsz: egyszerűen átmászol a kétarasznyi széles fedőlemezen, s már ott is állsz, méternyire a vízszint alatt, a tutajsurrantó tetején. De óvatos legyél ám! A lejtőt méregzöld, nyálkás-síkos alga borítja, ha nem figyelsz, odavágod magad, s megállíthatatlanul leszánkázol egészen az alsó Maros kezdetéig, az éles, kiálló sziklatömbökig – akkor csak az Isten tudja, hogyan fogsz onnan épkézláb kievickélni.
   A két szélső ikerzsilip a vízszintnél félarasznyival mélyebben fekszik, a folyó itt átbukik, öt-hat métert zuhan a betonozott aljzatú, derékig érő, buboréközöntől fortyogó vízbe. Az ott lenn, a zuhatag alatti terület, az a város Acapulco-világa. Ide, ebbe a világba (állítólag) csak a középső zsilip utáni lejtőt határoló betonfal repedéseibe kapaszkodva lehet eljutni. Nyáron – ha jól úszol, ha vakmerő vagy, ha pókként bírsz mászni a függőleges, csúszós falon – a jobb oldali Acapulcót felkeresheted; nagy a jutalmad, ha sikerül. A bal oldali zsilip alatt is láttak már fiatalokat felbukkanni, de oda csak a legbátrabbak merészkednek. Vélik, hogy látogatói az alsó Maros irányából támadják a helyet, valahogy onnan hatolnak be a zuhatag alá. Ezzel kapcsolatban valami gátőrt is emlegetnek, hogy az nehogy elkapjon, mert akkor mittudomén, mi lesz, de azt a gátőrt még soha senki sem látta az életben, az már bizonyos.
   Igazi Acapulcón a jobb oldali zsilip alatti vízesést és környezetét kell érteni; erre az állításra valamennyi szakértő rábólint. Nyáron itt mindig találsz kalandvágyó feredőzőket. Beállnak a zuhatag alá, sokáig veretik vele a hátukat, hancúroznak kicsit, halrajokat hajkurásznak a habokban, de sokan egyszerűen csak a vízfüggöny mögé vágynak; oda vonulnak hát el, s hosszasan hallgatják a zuhogó zaját. Gondolhatod, a nyár hevének itt helye nincs!
   A gát fölött a felduzzasztott folyó mindkét oldalon holtágrendszert alakított ki. Az igazi Holtág (igen, ez tulajdonnév, a város egyedüli holtága, a városlakók így említik) a Maros jobb oldalán levő. Pár száz méterre a gáttól indul a száraznak, egy-két kilométert befelé kanyarog, vakon végződik. Valódi vadon ez a táj: nád, sás, tavirózsaszigetek és öblök uralják a partot. A víz fölött nagy szemű szitakötő rebben, a tavirózsa levelén gülüszemű béka liheg, emitt egy vízipók menekül, amott egy vízisikló kacskaringózik tova. Brekegést, nádirigók füttyét hallani, a bomlás mocsárszagát érezni, vízbe dőlt korhadó fatörzs, miegymás kerülhet az útba. Néha idetéved egy lepattogzott festékű kék ladik is, nyomot vág a tavirózsák között; utasai egy csenevész fűzfa árnyékába telepednek, de rövid a pihenő, szedelőzködnek visszafelé – talán a nappali álmukból felriasztott bősz szúnyogok miatt ez a nagy sietség.
   Közvetlenül a gát fölötti, a bal oldali holtág az érdekes. Mélyen, a folyó vonalára ívesen, kifliszerűen hátrafelé hatol a szárazföldbe. Gyermekkori emlékeimben még náddal szegélyezettnek tűnik fel, most már ki van építve. Fala meredekre lejt, betonlapokkal burkolt. A kifliszerű ív külső partja mellett aszfaltút vezet a Gáthoz, az út kezdetét sorompós vasút szeli át. A kifli belső íve öblökkel, félszigetekkel tagolt. Itt, a parton végig, a szomorúfüzek alatt faházak bújnak meg, csónakház emelkedik a koronák fölé, a közelben minigolfpálya lapul, amott, az öbölben a vendéglőhajó húzódik meg. Itt-ott égnek mered egy-egy nyárfa, a kifli kiszélesedő végén sétaladikok sora, arrébb mesterséges fürdőmedencék, tíz méternyi ívelt ugrótorony, salakos, hálóval védett teniszpályák.
   Ez a kiépített holtág a Víkendtelep, a város idősebb és szolidabb lakosainak, kisgyerekeinek a hétvégi pihenőhelye.
   A város fiataljainak nyári szentélye, a Cementlapok világa a Víkendteleptől egészen különböző, mind formájában, mind hangulatában.
   A Víkend-torkolatnál, a meder fölött korlátos-zsilipes híd halad át. A híd alatt széles vállú kajakosok, térdelő kenusok, szkiffesek, sétaladikok húznak el, kifelé, az élő Marosra tartanak. Már kora tavasszal feltűnik errefelé egy magas, roskadt hátú, kacsázva haladó öregúr. Kissé fentebb a folyóparton háromlábú székre telepedik, s hatalmas tölcsérével órákon át utasításokat kiabál a folyón elhúzó négyes szkiff evezőseinek. Öblös hangja betölti a teret.
   – Ki az ölből! Le a vízhez! Hová sietsz, négyes? Mozijegyed van talán? A ma esti előadás úgyis elmarad! Nem aludtál az éjjel, kettes? Ki az ölből, ember! Ne lazsálj, hármas!
   Ő a város ikonikus szkiffedzője, a temesvári, sváb születésű Manci bácsi, egykori olimpiai szkiffbajnokunk. Állítólag látták valaha, amint egy pontonhídról ruhástól a vízbe pottyan; még dőlés közben, a landolás előtt elkiáltotta magát: „Halt! Az új cipőm!” Lábát (mindkettőt), az új cipőjével egyetemben, fegyelmezetten a pontonhídon hagyta, miközben ő maga a vízben kalimpált, szólni már nemigen tudott. A szokatlan látványtól a nézők kissé elbizonytalanodtak, jó másfél óráig tanakodtak – ilyenkor mi is a teendő? Szerencsére arra tévedt Jócka, a város együgyű mozijegyüzére, s tanácsára Manci bát végül is kirángatták a vízből, ergo a balesetet Manci bá túlélte, s az új cipője sem szenvedett kárt. A történetnek kell hogy legyen valóságalapja, mert a városban közismert a szállóige: „Megúszta szárazon, mint Manci bá új cipője a fürdőt.”
   A hídnál a Maros-part jó száz méteren át egészen magas, aztán ellaposodik; a folyóval párhuzamosan, felfelé haladó aszfaltúttól rozoga drótkerítés választja el. A kerítésen belüli part oldalát határozott dőlésű, tagolt cementlapok borítják, kétméternyit emelkednek a vízszint fölé. A lapok felső vonala szelíden lankás, hepehupás partszakaszban folytatódik – az alsó vonal a folyó szintje alatti padkáig nyúlik. A padkán sekély, alig bokáig érő a víz, de utána feneketlen mélységbe lépnél: ott már függőlegesen mélyül a folyó, hát csak óvatosan!
   A cementlapsor közepén keskeny lépcső vezet a padkáig, itt is le lehet jutni, de szinte mindenki a meredek betonlapon, guggolva araszol le a vízbe. Ez a „mindenki” állingál egy darabig a padkán, fröcsköl egy kis vizet magára, megpaskolja a hasát, mellkasát, felfelé sandít, s ha nézőt sejt: egy hosszú fecskefejessel, kurjantva veti vízbe magát; három karcsapás után a hátára fordul, hogy meglesse, követi-e valaki a produkciót, majd tovább csapkodva a gátnak veszi az irányt.
   Ezt az ócska kerítéssel határolt magas, keskeny, alig hat méter széles, hatvan-hetven méternyi partszakaszt nevezik Cementlapoknak vagy röviden: Lapoknak. Innen indult világhódító útjára a város szinte minden valamirevaló személyisége.
   A Víkenden és a Lapoknál csak a meleg időszakokban, leginkább nyáron van élet, különben kihalt a vidék, főleg télen. Késő ősszel az összes zsilipet felemelik, a Maros feltorlasztott vize lezúdul, a medrek kiürülnek, a mély folyó pataknyira apad. Szomorú ez a látvány! A Víkend sáros aljzatán pocsolyák árválkodnak szerteszét, mintha egy hosszú, szétnyílt, váladékozó sebhelyet látnál. Nyáron zsibongó, lüktető itt az élet, ez idő tájt viszont alig lézeng errefelé eleven ember. Legfennebb a magányos, motyogós szerelmi csalódott vetődik ide, de inkább csak az élet és a halál határán rekedt lelkek bóklásznak a csupasz szomorúfüzek alatt. Tiszta Helsingör! Én mondom, jobban teszed, ha ilyenkor még a környéket is elkerülöd! Ja, hogy éppen helyszínt keresel az életciklusok változásáról szóló filozofikus merengéseidnek? Hát akkor itt a helyed.
   Más viszont a nyár, a hőséggel vagdalkozó szilaj nyár! Idetódul ilyenkor a környék apraja-nagyja. Színes és nyüzsgő most a Víkend. A város irányából, a vasút melletti parkoló felől magasan ívelő hídon juthatsz be a telepre. A híd alatt lomha ladikok haladnak el, a hídon éppen egy rosszcsont köpködi a zöldes-sárgás vizet, a mindenféle strandfelszereléssel megpakolt mamája ingerülten elráncigálja a korláttól. Nyomukban újabb vendégek serege közeledik, amott a faház teraszán két öregúr sakkozik, bennebb, a faházak és szomorúfüzek közötti gyepen alig találni törölközőnyi helyet. Ki elheveredve szunyókál, ki veri a blattot vagy a kockát, mások a fonott elemózsiáskosarat kajtatják, emitt egy fruska hason fekve merül olvasmányába. Az ugrótornyon néhány bátor legény bizonytalankodik, méregeti a mélységet, de alig látni ugrásra vállalkozót; persze akad egy-egy vakmerő is, de csak lábasra sikerül – orr szorosan befogva. A medencében hemzseg a tömeg, röppen a labda, bukik a búvár, kacagás csendül, rivalgás harsog. Arrébb, a hálóval védett teniszpályán két csitri idétlenkedik, ott meg tollaslabda suhan az égnek. A hajóvendéglő zsúfolásig megtelt, pincérek cikáznak az asztalok között, a levegőt betölti a Balkán jellegzetes sült kolbászának, a micinek az illata.
   A zsivaj a Víkenden csendes, alapjáratos, kellemes. Hanem ezt a békés alapzajt, a béke szigetének halk zsibongását az utóbbi években egyre gyakrabban riasztja fel a táskarádiók otromba ricsaja: diadalittas, monoton balkáni rigmusok lánctalpa tapossa végig a telepet. Szól a rádió! – tájidegen gazdájuk zsíros haja a homlokukhoz tapad…
   Telik a nyár, pezseg az élet…
   De térjünk vissza a Lapokhoz! Míg a Víkend a város szolid, egyszerű lakosainak pihenőtelepe, addig a Lapok a kallódó, fiatal művészlelkek nyári gyülekezőhelye. Nyári fórumként, afféle Tömegír–Gribojedov-keverékként (persze sőregfilé és fizetett alkotói szabadság nélkül) illett értékelni ezt a helyet.
   Minden magára valamit is adó fiatal a Lapoknál nyáridőben rendszeresen megjelent, s a jelenléti ívet aláírta – elvárta ezt a közízlés. A Tutunban, a város másik nevezetes szentélyében gyakran hangzott el az ilyesfajta párbeszéd:
   – Hol nyaralsz az idén, Alex?
   – Hogyhogy hol? – hőköl hátra a kérdéstől Alex. – Természetesen a Lapoknál, miért, te hol nyaralsz? Na, ne mondd nekem, hogy a Víkenden! – S Hídi Gyuri megnyugodva vette tudomásul a választ.
   Egy igazi, korszerű fiatal be nem tette volna a lábát a Víkendre, és fordítva: a szolid polgárnak sem akadt keresnivalója a Lapoknál, amúgy is kinézték volna onnan rögvest.
   A Lapoknál nyáron mindig jó a társaság, frissek az életfontosságú hírek. Például megtudhattad, hogy a Tutunban cikóriával hígították a kávét, hogy az Apollóban ma este elhúzzák az Elvonult a vihart, hogy Barta Tamás Amerikában maradt. Értesülhetsz arról is, ki járt vörös szobán, hol lehet valódi Lee farmerhez jutni, hogy ki adná fél karját az Omegáért, és ki az, aki inkább az LGT-re esküszik; továbbá jó tudni azt is, hogy Cseke László tegnap mit nyomatott a By requestben, ilyesmi.
   A hírek után jöhet a frissítő csobbanás. Ha van bátorságod és ügyességed, benézhetsz Acapulcóba vagy felúszhatsz a kompig, onnan szép lassan lebegve visszacsoroghatsz, alig kell mozgatnod a végtagjaidat.
   Eltelik itt az idő, lebarnulsz, kiokosodsz, nem kínoz itt a hőség.
  
   Elfogadható úszó vagyok, a középső zsilipig már többször is elmerészkedtem, át is másztam rajta (Sapa meg ne tudja!), onnan Acapulcót is megsóvárogtam, azonban a közvetlen közelében, a zuhogó alatt még sosem jártam (na vajon miért nem?). Imola, ha talajt érzett a lába alatt, éppen hogy elevickélt a vízben, de kedvemért a Nimród-helyzet előtt is gyakran felkerestük együtt a Lapokat. Én többnyire olvasgattam vagy úsztam, míg ő a parton sebesre dumálta a száját; mindig akadt vevő a szövegére, itt inkább, mint bent a telepen. Engem alig ismertek, őt bezzeg mindenki. Ha már minden semmiből, minden oldalról ledisszertált, besétáltunk a Víkendre, áztattuk kicsit magunkat az ugrótorony alatt, szórakozottan belehallgattam a pletykáiba, aztán vissza a Lapokhoz. Nihil érdekes, prózaian teltek a nyaraink.
   Nimróddal viszont minden, de minden más volt. Emlékezetes az az egyetem kezdete előtti pár hét, már nem is tudom, hogy sikerült összehozni. Úgy úszott, olyan természetes könnyedséggel, ahogy más az utcán sétál, ahogy a fecske röptében elkapja a legyet, ahogyan Imola szóba elegyedik az idegenekkel; rejtély, honnan szedte ezt a tudást, lehet, hogy már így született, hogy már a magzatvízben is gyakorolt. Karcsapások nélkül, függőlegesen, szinte mozdulatlanul megállt a vízben, bámulta a csapzott, koponyámra simuló hajamat; magamon éreztem a tekintetét, amikor kimásztam a vízből. Borzongató! (Vajon a szótőnek van köze a borzhoz?)
   Kettesben, csendben úszunk a középső zsilip felé, néha lemarad, pajkosan a kalimpáló lábamhoz kap, hat méter mélység van alattam, nem félek! Megelőz, a zsilip lapjára támaszkodik, derékig kiemelkedik, körülnéz, felfelé tekint, a zsilip szerkezetét fürkészi. Innen hátulról úgy fest, mintha a háromágú szigonyát keresné. Könnyedén átveti magát, átsegít, leguggol, vizsgálgatja az illesztésen átcsordogáló erecskéket, felemelkedik, talpával végigsimítja a csúszós algát, erre-arra szimatol. Kézen fogva a jobb oldali támfalhoz óvatoskodunk, áthajol, Acapulcót nézegeti, odaint valakinek.
   – Hogy lehet lejutni? – kiabálja túl a zuhogó zaját. Bólint, a támfal mentén leegyensúlyozunk, már ki van taposva az út, alig van alga a talpunk alatt. Megkerüljük a támfalat, a másik oldalon, a fal menti sodrásban felfelé óvatoskodunk, és már ott is van Acapulco.
   Kimondhatatlanul jó érzés ez a pezsgő habfürdő-cirógatás, ez a hátadra omló, zuhogó dögöny, a lábszáradnak verődő halrajok finom érintése!
   Kacagva viháncolunk, kitárt karokkal dőlünk a habokba, a mélyben szelíd, pattogó örvények masszírozzák minden porcikám. Ha ránézek, nevetek, hollóhaja csapzottan lengedezik. Kis hegyes, összetapadt szempillakötegek szegélyezik a szürke szemét.
   Na és a vízfüggöny mögött! Azt szavakkal leírni lehetetlen, személyesen kell azt megtapasztalnod! Még hogy Nápolyt vagy Velencét látni és meghalni! Ennek a Goethének fogalma sincs az életről…
   Hosszasan, összesimulva időzünk a fölénk hatalmasodó gát falának vetett háttal, igézve bámuljuk a zuhatagot – síkos, vágyakozó bőrünk összeér.
  
  Most szép a nyár, élünk!