Magas, szikár, halk és kevés szavú, egykedvű parasztember volt. Ugyanolyan egykedvűen tűrte nagyanya zsémbelődéseit, mint amilyen szenvtelenül ásta el kutyánk újszülött, élő kölykeit.

    Pendelyes gyerekként megkövülten meredek a hideg, nyirkos gödör mélyén gyámoltalanul küszködő kölyökhalomra. Fel-felbukkan egy-egy rángatózó – a remegő, ügyetlen mancsok súlya alatt hamar aláhanyatló – vaksi fejecske, előtűnik egy-egy foltos has, élet után tapogatnak a tekergőző, vonagló testek, de végül a gőzölgő, hullámzó kupacot lassan ellepik a piszkosfehér, olvadozó hókásával keveredett rögök. Összeáll a halál-alom, nagyapa gondosan megtapossa, csizmájára vastag sárréteg tapad. Bodri vadul szaggatja a láncát, hörög, nyüszít, beszédes szeméből zuhog a fájdalom, s a duzzadt, sáros emlők össze-vissza lengedeznek. A kicsi csúrdé ember hátulról kapja el a nyakamat, kíméletlenül fojtogat, fagyos lehelete a gerincemet mardossa, égeti a szemem.

    –  Nem tudjuk etetni őket, nincs miből, senkinek sem kellenek -, dünnyögi nagyapa. Aznap éjjel bepisiltem.

    Emlékeimben mindig borostásnak sejlik fel, pedig tisztán magam előtt látom, amint borotváját ide-oda húzogatja a fényes nadrágszíján, érzem a dús habot vető pamacs szappan-illatát, hallom a penge alatt sercegő szakáll zaját.

    Mindenhová magával vitt, keveset szólt hozzám, de mégis jó volt érezni a belőle áradó nyugalom-aurát. Megbámultam a széles mozdulatait, amint búzát vet a frissen boronált földbe, elcsodálkoztam, hogy dolga végeztével kezébe veszi a kopott kalapját, keresztet vet és mormogva tekint az égre. Ott tébláboltam a csattogó fejsze körül, lábatlankodtam a suhogó kaszája alatt elfekvő kalászok rendjén, mellette ültem, bebugyolálva, a suhanó szánon, és ott ücsörögtem a halálos ágya mellett is. Ledöntötte az álnok combnyaktörés, aztán elragadta a szederjes tüdőgyulladás. Úgy ment el, ahogy élt: csendben, megbékélve, zokszó nélkül. A halál már rég megtaposta az ő sírját is, a kutyakölykök most már örökre az ő bokáját harapdálják, legyen neki könnyű a föld!

    Immár huszonéves ifjú vagyok, nagyapa emléke elhomályosult, helyét most az az átkozott gyötrelem uralja. Magas, sudár modellalkat, dús, fekete hajkorona, ibolyaszemeiben bűvös titkok csillannak, s ízes leheletében a búvópatakok tavaszi illata rejtőzködik. Hogy is van az a dalocska? Nincs édesebb, mint a méz, ki kit szeret, arra néz, lám én barnát szeretek, rám nézett és nevetett...

    De jaj, más volt az anyanyelve, más volt, mint mi, másként szólította az anyját, mint ahogy a családunk merev szokásai azt megkövetelték. Anyám éppen, hogy ki nem átkozott, apám magába roskadva motyogott maga elé, nagynéném hüledezett, nagybátyám durván érvelt.

    Dönteni kellett, kire hallgassak, kit válasszak? Örökre őt, vagy hódoljak be családomnak, aztán majd csak felnövök. Nagy volt a fájdalmam, nagyobb, mint egykor Bodri fájdalma. Toronyházak tetejéről faggattam a mélységet, lázálmos kóborlásaimból sokszor a városszéli vasút talpfáin botladozva tértem magamhoz, máskor meg elméláztam a csuklóm finom bőrén áttűnő erek mintázatán.
    Órák óta rostokolok a Bulevárd-sétány egyik padján, és egyszer csak megáll előttem nagyapa. Rongyos kalapját érdes kezében, a mellkasa előtt tartja, ujjain fekete repedések futkosnak, ritkás-őszes haja leheletnyit lebben, borostás, vékony arca beesett. Elgondolkodva, szótlanul, sokáig nézeget. Nyugalma rám ragad, fásultságom sem enged fel, nem mozdulok, nem is csodálkozom, a dán királyfi apja bukkan fel az elmémben.
    – Ez a lány nem zsémbelődő fajta, hanem az a mosolygós. Aztán meg nem kell minden vészmadár vijjogását meghallani. Az élet ajándék, neked kell leélned, nem másnak. A szabad akarat is a markodban van, és erőben sem vagy híján...

    Még állingál, vizsgálgat szenvtelenül, mint egykor az újszülött kutyakölyköket, majd az égre emeli tekintetét, valamit mormog, végül ráérősen felteszi a kalapját, igazít rajta, s elindul lefelé. Hórihorgas alakját lassan elnyeli a sétányra vezető lépcsősor.

Festmények: Sipos Loránd festőművész akvarelljei.