|
Menü |
 |
|
||
Volodimir Piatkinnak hívnak, huszonkilenc éves vagyok, a szabadságukért szívüket és lelküket feláldozó kozákok gyermeke, végre a többségi nemzet tagja. Ukrán vagyok, mint Yulia Marushevska, de nem Kijev szülötte, mint ő, hanem Herszoné, mint Inna Gaponenko. Történelmünket átszövi a szenvedés és a harc, mégis azt szeretném, ha a himnuszunk nem napon, harmatként pusztuló ellenfelekről szólna, hanem csak abbéli vágyainkról, hogy a környező népekkel együttműködve, mi is barátságban, méltányosságban képzeljük el a jövőnket. Természetem merengő és elmélkedő, raszkolnyikovi természet. Az átlagnál magasabb és vékonyabb a termetem, kicsit hórihorgas, szálkás, izomzatú, az a fajta, aki sosem fog elhízni, de aki – olvasmányaim szerint – skizofréniára hajlamos. A nyakam hosszú, előre hajló. A karom is hosszú. Amikor figyelek, előre dőlök, s a könyökömmel a térdemre támaszkodom, a kezem összekulcsolom, pislogás nélkül figyelek. Az én szájam széles, a Dunyáé keskeny és vastag, ajka teljes hosszában vastag, még a széle felé sem vékonyodik el, ezért Dunya arckifejezése szigorú, mintha összeszorított szájjal, folyton bosszankodna, vagy haragudna a világra, pedig nem is. Csak egyszerűen keskeny és húsos a szája, mint Monica Bellucci-nak, de az övétől még keskenyebb: a szélessége alig haladja meg a két belső szemzuga közötti távolságot. Az én szájam szélessége csaknem a külső szemzugomon áthaladó függőleges vonalig tart, mégsem nézek ki úgy, mintha folyton mosolyognék.
Minden a diktatúra-törvény megszavazásával kezdődött, habár nagyapám szerint az okok és okozatok szövevénye mindig elvész az idők homályában, fölösleges kutakodni utánuk. Bajban, az okokat és a kezdeteket, csak azok az örök elégedetlenkedők és kritizálók firtatják, akik probléma esetén a “Most mit lehet tenni?” kérdés helyett a hibást keresik, hogy magukat az igazságvédő lovag szerepében tüntessék fel, ahelyett, hogy személyesen a kisujjukat is megmozdítanák. Azok a “fogjukmegésvigyétek” alakok. Mindenesetre 2013 novemberében, legnagyobb megdöbbenésemre, a hőn vágyott euroatlanti csatlakozás lehetőségétől, az oroszbarát elnökünk visszalépett. Óriási tiltakozási hullám indult el, ami a majdantéri tüntetésekbe torkollott. A tiltakozók megszállták a teret, békésen fogva is tartották, egészen 2014, január tizenhatodikáig, amikor a parlamentünk, derült égből, kézfeltartással elfogadta a diktatúra legalizálását biztosító törvényt; mindenki tudta, a tüntetések leverését célozza, annak akart véget vetni. Elszabadultak az indulatok, tömegek özönlöttek Kijeve, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz. Február 20-án hideg, száraz fényben gördült be a vonat. A levegő mínusz húsz fok: a leheletünkből puha párapamacs szakadt ki, amikor leszállás közben rázendítettünk a Sír, s jajong a széles Dnyeper-re, hogy bátorságot lopjunk egymásba. Ellenőrző pontokat kellett kerülgetnünk, de végül lejutottam az Institutszka lejtőjére. A délkeleti vég kihalt, törmelék borította. A tér felőli oldalon pajzsos menet hátrált a Millenniumi híd felé, görbén, mintha egy láthatatlan szél hajlítaná őket. Fentről – négyes-ötös sorokban – egyenruhások nyomultak, vakon szórták a sorozatot. Csak remélhettük, hogy fegyverükben vaktöltény lapul. A Majdan felől recsegett a hangosbemondó: – Sürgősen mentőt kérünk a pódiumhoz… Reanimálásra… Négy mentőt… Minél többet, fiúk! A dörgő szó az ég alját verte, a lövések visszhangját is elnyomta.A hídra két tüntető cipelt gumiabroncsokat. Egyikük Molotov-koktélt hajított a torlaszra; fekete füst kígyózott fel, egy madár vitorlázott el aranyangyal feje mellet. A tömeg egyszerre roskadt meg: futás lefelé, futás hátra. – Vigyázzatok! Két-három orvlövész az Ukrajna-szállóból! – mennydörgött tovább a hangosbemondó. Ekkor láttam meg az első elesettet. Rongybabának tűnt, karja lötyögött. Egy kék kabátos rángatta gallérnál fogva, narancsszín sisak villogott a fején, pajzsát ügyetlenül emelte maga elé – az a vékony lemez egy légpuska sörétjét sem fogta volna meg. Három társ fedezte őket; vörös csík fagyott rá a kockakőre minden lépésük után. Drag and drop, drag and drop – zakatolt bennem. Honnan lőnek? – üvöltöttem. – Testvér, ne lőj! A guggolók között egy alak hanyatt vágódott. Pajzsa rázuhant, alóla vérpatak buggyant elő. A hangosbemondó tovább rimánkodott mentőért, a füstgránát marásától fulladoztunk, Molotov-lángok csaptak fel. Még több rongybaba csúszott végig a macskakövön, még több jéggé dermedt vércsík. Öklendezve görnyedtem össze. Egy hideg kéz tapadt a homlokomra, másik megtámasztotta a fejem. – Semmi baj, lélegezz mélyeket! – susogta egy fiatal nő. – Eltaláltak? – A vér… – nyögtem, ahogy a híd alá vonszolt. – Hányok, ha vért látok, A pillér kőhidege a hátamnak nyomódott; ekkor szikrázva pattant le egy nyomjelző egy közeli villanyoszlopról. Csak a szemét láttam – az ibolya-meleg tekintetét. Arca molyhos, kötött sállal volt bebugyolálva, még az orra sem látszott ki; a sapkáját mélyen, a szemöldökéig húzta. Fél fejjel alacsonyabb volt nálam: ibolyaszemű szamuráj-tündér. Amint megszólalt, pára tört elő a világos sál alól. Ez a világos szerelés éppen a legjobb célpont – villant belém a gondolat. Hogy kerül ide egy fiatal lány? És már csak Ludmilla, a húgom hiányzik innen – futott át az agyamon. – Igyál egy kis teát! – nyújtott felém egy negyedliteres kólás flakont.– Megyek, segítek a sebesültek ellátásánál! – tette még hozzá, és már el is sietett. – Várj, a teád! – kiáltottam utána. Intett, hogy maradjon nálam.– Hogy hívnak? – szóltam újra, de nem felelt. Legalább az arcát mutatta volna meg – gondoltam. Öt év múlva találtunk egymásra. Addig csak a hangja és a szeme színe jelent meg újra meg újra az álmaimban. Alkonyatra a Majdan elcsendesült. A tér romokban állt, füstben, kormos hamuban, mintha egy dühöngő, tűzokádó King Kong dúlta volna szét – pedig csak Isten békétlen testvérteremtményei mutatták be elvakultságuk szörnyű termékét. A Berkut és az egyenruhások eltűntek, a magasból a függetlenségünket oltalmazó angyal szenvtelenül tekintett le az utolsókat parázsló barikádokra, s az oroszellenes gyűlölettől füstölgő, megszomorodott térre. A kiégett épület előtt, az oszlop mögött gyászoló tömeg torlódott össze: az egykori elsősegélyhely előtt kiterített holttestek sorakoztak a földön. Már nem a lövések csattantak, hanem anyák és feleségek zokogása, jajveszékelés hallatszott. Férfiak könnyeztek hangtalanul, körmük a tenyerükbe vájt, a halál és az elhamvadt abroncsok szúrós bűze töltötte be a levegőt.
Öt év telt el. A titokzatos lánynak csak a hangja és a szeme színe tűnt fel újra meg újra – álmaimban. Sok minden történt a világgal azóta. A Krím az oroszok kezére került, hazánk keleti határán háborús viszonyok dúlnak. Civil utasszállító zuhant az országunkra – talán mi lőttük le, talán nem. Talán szándékosan, talán véletlenül.
A következő évben a világ legszerencsétlenebb fele – mintha vezényszóra – hirtelen útnak indult. Azóta is tömegek özönlenek a szivárványos dicsfényben tündöklő Nyugatra. Egyes helyeken bódult üdvrivalgás fogadja őket, máshol nemzetek feszülnek egymásnak miattuk. Az embercsempészet ipara virágzik: szervezett, ismeretlen erők gépezete dolgozik a háttérben. Nálunk fekete egyenruhásokról hallani, akik rettegésben tartják a kisebbségeket. Talán még egy templomot is rágyújtottunk a haragunk elől oda menekülőkre. A világ leggazdagabb természeti kincsei fölött rendelkező, immár független ország lettünk – és mégis: szegénység, elvándorlás, nyugati remények örlik fel sorainkat. Valami készül, emberek. Nem lesz ez így jó. Öt
év telt el. A titokzatos lánynak csak a hangja és szeme színe tért
vissza újra meg újra álmaimban. Közben
elvégeztem az informatikai főiskolát. Angol szakkönyvek fölött
görnyedtem, weboldalakat szerkesztettem, algoritmusokkal álmodtam, de a
bankszámlám egyenlege mégis apadt. Egy áprilisi estén a kikötő előtti sétányon ültem, előre dőlve, térdemen könyökölve, összekulcsolt kezekkel. Néztem a Dnyeperen felfelé döcögő uszályt, a kikötő óriásdaruit, amelyek marabura emlékeztettek. Fölöttem fecskék cikáztak a felhőtlen égben. Alkonyodott. A szellő orgonaillatot és a folyó erjedt szagát sodorta, a háttérben fémes zörejek szőtték át a csendet – amikor valaki mellém ült, és tenyerét a kezemre tette. Angliába tartottunk, oda akartunk gyökeret verni, mégis valahogy ittragadtuk Magyarországon, pontosabban itt tartott a COVID. Dunya nehezebben bírta a távollétet, mint én. A munkája is kimerítőbb volt: 12 órán át, állva dolgozott a soron, 24 óra pihenő következett, a kimerültségtől szinte átaludta a műszak utáni napot, bódultan ébredt, hol a derekát, hol a lábát fájtatta. Szerencsére a magyar doktornővel, angolul könnyen szót értettünk: Dunya panaszkodott, én fordítottam. Éreztem a doktornő szimpátiáját: figyelmesen meghallgatott, lényegretörően kérdezett, megvizsgálta, elmagyarázta az okokat, a teendőket, habár többnyire csak pihenést javasolt. Aztán Messengeren is tudtunk kommunikálni, nagy könnyebbséget jelentett számunkra. Írásban panaszkodtam, kérdeztem, rövidesen válaszolt, vagy felhívott, segítségünkre volt. Mi kell egyéb az idegenbe szakadt betegnek? Isten áldja érte! Egyik
este, mikor Dunyának kezdődött volna a műszakja, csak feküdt, nem volt
ereje felkelni. A világ ekkor újra sötétbe fordult.Nem robbant, nem lövöldözött, nem járt tankokon – csak belélegzett minket. Valami láthatatlan, idegen törvényszerűséggel működő erő, amelyhez képest minden nemzetállami kardcsörtetés lesújtóan földszagú. Egy új korszak kezdődött, amelynek nincsenek zászlói, csak tüdeje van és árnyéka. Dunya csak feküdt az ágyban, mozdulatlanul. Mintha nem is aludna, hanem valami mély, idegen erő tartaná fogva. A bőre is fájt, azt mondta, még a létezés is fájt neki. Simogattam a homlokát – perzselt. Forró volt, de az ágy is reszketett alatta a hideglelés miatt. Közel negyven fokos lázat mértem. Lázcsillapítót adtam neki, vizes ruhát tettem a homlokára. "Nem lesz semmi baj," súgtam a fülébe, de közben Olaszország képei ugrottak be: a folyosón sorban fekvő halottak, síró nővérek, oxigénmaszkos arcok mögött üres tekintetek. – Elég a levegőd? – kérdeztem. Bólintott. Ugatva köhögött, a szeme lázban parázslott. Hívtam a háziorvost. Nyugodt hangja úgy szólt, mintha egy másik bolygóról beszélne hozzánk: „Tartsa harmincnyolc alatt. Itassa. Borogassa.” Másnap szkafanderes mentősök jöttek. Egy hosszú pálcát dugtak az orrunkba – mélyre, a gondolatokig. Csak Dunyát féltettem. A doktornő telefonált: pozitívak vagyunk. Hogy érezzük magunkat? – Dunya rosszul. Haldoklik. Engem most kerülget – mondtam. – Fiatalok és erősek vagyunk – biztatott. – Ki fogják bírni. Folyadék. Metamizol. Nedves nyelv. Keep calm. Alkatilag nyugis vagyok, de most nem eléggé. – Ha véreset köhög, ha kevés a levegő, ha csillapíthatatlan a láz: hívjon azonnal – mondta. – Véreset? – kérdeztem. – Sajnos, lehetséges – felelte. – You are young and strong. You will overcome it. Dunya öt napig lázban égett. Alig evett, csak ivott egy-két kortyot, ahogy bírt. Hatodik nap reggelén már nem mértünk harminchét fölött. Megéhezett. A hangja visszatért, a szeme újra fényt kapott. Ha a megkönnyebbülés valóban egy kő lett volna a szívemen, akkor az úgy zuhant volna le, hogy szétlapította volna a lábam. Talán amputálni kellett volna. Talán egész hátralévő életemre bicegve emlékeztetett volna rá: ő egyszer meghalhatott volna, de nem halt meg! Hetek
kellettek, hogy visszanyerje az erejét, fél évig nem érezte a szagokat,
de már újra a régi: esténként oroszul szkájpozik az otthoniakkal.
Otthon nincs elég oltóanyag, mondja, ha lenne sem törné az ajtót a
lakosság. Nálam egészen könnyen zajlott: egy kis hőemelkedés, egy kis köhögés, ja igen: a hosszú végtagjaim, azok fájtak rendesen, de csak pár napig. Dunyához képest, ahogy én voltam, az csak pipepurc. Prózai hetek,hónapok, következtek, örültünk, hogy túléltük, hogy védettek vagyunk. Kicsit szórakozott Dunya, de helyén van az esze meg a szíve. Borscsot főzött nekem és holodecet, felkutatta a városban dolgozó ukránokat, összejártunk – olyan volt, mintha borogatná a honvágyam sebét. Sokszor bosszantott a szórakozottsága, de nem lehetett haragudni rá. A konyhában ültünk, a résre nyitott ablakon beáramló februári levegő meg-meglengette a függönyt. Én a laptopomon kalandoztam, ő főzött, a borscs illata már csiklandozta az orrom. – Hányszor mondjam még: hagyd már azt a netet, gyere enni! – nyaggatott ukránul. – Let’s better practice English! – vetettem oda, mint számtalanszor, fel sem nézve. – Majd ha a tengeren túl is megtanulnak oroszul – vágta rá. – Mit képzelnek ezek magukról? Mikor mi a Blazsnyijt építettük, ők még wigwamokat gyújtogattak az őslakosokra! – váltott oroszra, ahogy mindig, ha erőltettem a témát. – Na, azért a ti Sztalintok sem fog a mennybe jutni, amit velünk művelt a Holodomorral – mondtam. Vetettem még egy utolsó pillantást a CNN oldalán futó hírszalagra: „…ma hatályba lépett az új ukrán nyelvtörvény, az orosz külügy provokációnak minősítette…” Aztán végül leültünk. Jóízűen falatozott, csorgott a nyálam, ahogy néztem. – Kóstold csak meg az enyémet! – szóltam rá oroszul, ingerülten. Rámcsodálkozott azzal a meleg szemével, kanalazott egyet az enyémből, ízlelgette, nyúlt az arca. – Ugyanolyan – csodálkozott. – Mégsem tudom enni – mondtam. – Há minek? – Mert nem adtál egy kibaszott kanalat. – Ha, ha! Há tényleg! Majd kibékülhetünk az ágyban. Jöhetne már az kicsi Vovocska. Dolgoztunk, éltünk, szeretkeztünk. Egyre több magyar szó ragadt ránk. Tanakodtunk, menjünk vagy maradjunk. Dunya maradni akart. – Inkább megtanulok magyarul – mondta. – Itt nagyobb biztonságban élhetünk, mint a tomyknál. Az angolok utálják az oroszokat. – A magyarok is – mondtam. – Joggal. Aztán megjött Ludmilától az email:„Sürgősen gyere, ha nagyapát még élve akarod látni. Este a Skype-on leszek.” A covid emléke, a rémület, a fojtogató várakozás eluralkodott rajtam. Szóltam a főnökömnek: sürgősen el kell utaznom.
– Nagyapám haldoklik – mondtam. – Vigyázz magadra az úton – felelte. – Rossz hírek jönnek. Dunyát is viszed? Alig vártam, hogy a húgommal, a törékeny, kicsi Ludmilával végre beszélhessek. – Mi van? Mondjad már! – rohantam rá, amikor végre bejelentkezett. Sokáig hallgatott. Fura volt a hangja. – Nagyon beteg. Meg fog halni. – Orvos látta? – Nem akarja. Azt mondja, eleget élt. Hagyjuk békén. – És ti… ráhagytátok? – Azt mondja: gyere vissza. Ha nem érsz idejében haza, az az utolsó kívánsága, hogy tanuljunk Robinsontól. Meneküljünk az erdőbe. Ismerjük meg az erdőt. Mert valami nagy baj jön. Az erdő majd megvéd minket. Ő is ott élte túl a Holodomort. – Ezt már elmondta nekem százszor. Megyek. De csak pár napra. – Velem mi lenne? Semmi – mondta, halkan elmosolyodva. – Különben… mennyasszony vagyok. Nézd csak a gyűrűmet. Akkor hátulról átölelt Dunya, és csendesen megszólalt: –
Ne menj. Rossz előérzeteim vannak. Maradj velünk. Vovácska is ezt
akarja. És akkor leesett. Apa leszek. Mostanában, zuhanyozás közben, amikor már jól szétkenem magamon a tusfürdőt, s már minden elérhető testrészemen habot ver az illatos balzsam, borzalmas képzetek törnek rám. Arra gondolok, mi lenne, ha hirtelen kitörne valami katasztrófa, mondjuk a házamba csapódna egy fürtösfejű siklórakéta. Egy olyan okosbomba, ami magában hordozza a fegyvertervező mérnökök alkotó intelligenciáját és a kivitelezők lelkiismeretes igényességét. Egy szmártcirkálóra gondolok, ami simán kijátssza a légvédelem éberségét, ami megállíthatatlanul tör a célra. No, nem a legmodernebb verzióra, a mozgó célpont követésére is alkalmas okosgránátra gondolok, megelégszem azzal, amit csupán az álló cél megsemmisítésére fejlesztettek ki. A becsapódáskor robbanna, a lökéshullám, először is a falhoz vágna, s rögtön össze is dőlne a világ, elszakadna a film. Hogyan tovább? Az attól függene, mennyire omlana rám a ház, téglástól, kefnistől, misungustól, mindenestől. Szerencsés esetben, akár órák, vagy napok múlva mégiscsak magamhoz térnék, vacognék, a szájamban mészízű vakolat ikrázna, süket csend sípolna a fülemben, üres tér tátongana a tudatomban, a testemet pedig finom, ropogósra száradt vakolatréteg borítaná. Mi történt velem, hol vagyok? – kérdezném magamtól kábán, aztán megkísérelnék feltápászkodni. Miért nem érzem a bal lábamat, miért nem hallom az összekoccanó fogaim zaját, miért nem hallom a fejemről és a vállamról a mélybe hulló törmelék koppanását? – kérdezném magamtól. Bámulnám bambán a bokámra fagyott, fekete vércsíkokat, tennék egy bicegős próbalépést, majd még egyet, majd még egyet. Lassan visszatérne a lábamba az érzet és az erő, nos ez megnyugtató, biztosan elfeküdtem azért volt elzsibbadva, gondolnám, egyre jobban virradna, még szerencse, hogy nyár van, gondolnám. Szomjas lennék, de inkább fáznék, vagy nem is tudom, mi más bajom lenne még, tudja a halál, vagy tudja a belem, ez most nem fontos, azt hiszem élek, ez a lényeg, gondolnám. Megpillantanám a törölközőm, magamra borítanám, karcolós lenne a törölközőm, legalább le kellett volna rázni róla a törmeléket, most már mindegy. Lépés közben az összeérő combom ragadós és karcolós lenne, az lenne a hónaljam is, és a nyakam is: igen, karcolós, ahogy mozognék, csak úgy ropogna a testemre száradt vakolat-máz. A szilánkosra szakadt szekrényem felé tapogatóznék, miközben cibálnám kifelé a télikabátomat, egy kiálló tüske felszakítaná az alkaromra száradt malterréteget, a meleg vérem végigcsurranna rajta. Dideregve bújnék bele a télikabátba, Úristen, hol van Dunya? – kérdezném magamtól végre. Körbepillantanék a romos, huzatos szobában, a szétszakadt mennyezeten át az eget nézném, esőre áll, állapítanám meg, aztán vissza, meglátnám Dunyát: a téglakupacok között, az ágyunkon ülne, összekuporodva, karjaival a remegő térdeire támaszkodva bámulna a nagy semmibe. Mi történt Dunya? – kérdezném suttogva, nem hallanám a hangomat, karcos lenne a nyelvem és a torkom. Mi történt, Dunya? – próbálnék ordítani, de a hangomat elnyomná a fülembe fúródott monoton vijjogás. Elmúlik
a látomás, végigsimogatja a bőröm a meleg, síkos vízsugár. A fejemnél
kezdem, aztán a vállamra zúdítom, a hónaljam, a lágyékom következik,
ott elidőzők, majd hátra nyúlok, a derekamra irányítom a zuhanyfejet,
forróbbra állítom a vizet, hosszasan tartom, jól esik a derekamnak a
meleg; a lefolyó kavarogva nyeli a lecsurranó, buborékos levet. Holnap
ismét jöhet ugyanez a vízió, egyre élesebb színekkel, egyre pontosabb
részletekkel, egyre valósabb érzésekkel.
Kitört a háború! Putin lerohanta a hazámat, és én itt lógatom a magamét, otthon meg az oroszok gyilkolják az enyéimet. Folyton a neten lógtam, Bucsáról szóltak a hírek. Dunya csak hallgatott, mélyültek a karikák a szeme alatt, összeszorította a száját, sántikálva ment a munkába, egész nap aludt, nem kereste az övéit sem. – Mit vársz tőlem? – kérdezte könnyes szemmel. – Hisz ott sem voltam! – tört ki aztán. – Azt hiszed, nekem jól esett, hogy évszázadokig az anyanyelvemen intézhettük a dolgainkat, mindent, aztán ha megszólaltam oroszul a boltban, vagy a hivatalban, úgy néztek rám, mint a véres rongyra! Hogy orosz kurvát kiáltottak utánam, ahhoz mit szólsz? Az én igazságom hol maradt, mit kellett volna jobban csináljak? – a térdemre könyökölve, összekulcsolt ujjakkal néztem magam elé. – Aztán, ha már a dicső nyelvtörvényetekkel minket büntettek, vegyétek majd egy kalap alá a lengyeleket, litvánokat, a magyarokat, a románokat is. Nem vagytok ti még annyira megérve, hogy saját országotok legyen! Mit gondolsz, mit szólnak az oroszok, ahhoz, amit Donbaszban műveltek az övéikkel? Csoda, hogy eddig tűrték! – be szerettem volna fogni a fülemet, hogy ne halljam. – Most ti voltatok az erősek, a bosszúállók! Kinn álltok bosszút? Rajtam, s a családomon? Meddig? Meddig kell még ezt csinálni? Gorbacsov után mindenki azt hitte, végre megbékélünk egymással... Elege volt mindenkinek, mindenki örült, vártuk, hátha most már jó lesz. Nem volt-e szép gesztus tőle, hogy háború nélkül vége lett annak sok gyűlölködésnek? S ti, meg a NATO, ahová olyan nagyon vágytok, milyen gesztussal álltatok elő? A kedves NATO-d körbepakolta az egész Oroszországot fürtösfejű rakétákkal, s csak fennhéjáztak az oroszokon, mikor kérték, ne tegyék, mert nem erről volt szó! Egyáltalán, kilencven után minek kellett még az a kurva NATO? Mért nem lehetett megegyezni, s leépíteni? Most meg eljátsszátok a szentet, hogy jaj, agresszor. Miért, te mit csinálnál, ha szomszédjaid idomított mérges kígyókat gyűjtögetnének az udvarukon? Mert hogy ti szuverének vagytok, azt csináltok, amit akartok. S az oroszoknak nem fontos a biztonságuk? Na nesze neked béke! – Azt kérdezed, hogy mit kellett volna tenni, nekem kellene tudjam? Hát kollaborálni, ember! Itt van a nyakunkon egy csomó globális vész, s még ez a covid is! Hát nem amiatt kellene összefogni, s kitalálni, mit lehetne tenni, közösen, hogy ne menjünk mindnyájan rá?! Nincs-e elég tudósa az oroszoknak, s annak a haszonleső, álnok és önző Amerikának, nem is beszélve a sunyin lapító Kínáról? Álljanak össze, s azon törjék a fejüket, hogy egyáltalán érdemes-e még gyereket vállalni ezen szétdúlt Földön, s majd akkor moralizájanak nekem, térdepelve. Az enyéimet ölik otthon, meg voltam zavarodva. Késő nyár volt, amikor hazaértem, beálltam önkéntesnek. Kiképzőtáborba kerültem, egész nap 10-12 órán át zajlott a kiképzés, nem gondoltam volna, hogy akkorát rúg a kalasnyikov. Többnyire amerikai nehézfegyverekkel kapcsolatos informatikai feladatokat kaptam, esténként, a neten, néha Dunyával is beszélhettem. Ukránul szóltam hozzá, ő is úgy válaszolt, szomorú volt a hangja és keveset beszélt, olyan tőmondatosakat. November közepére visszafoglaltuk Herszont, diadal-sorozatokat eregettünk a levegőbe, pedig ki volt centizve a lövedék-adagunk.
A romos utcákat jártuk, leírhatatlan volt a pusztulás: a kiégett roncs-hegyek rettenete, a szétlőtt épületek tátongó, fal nélküli homlokzatainak fájdalma, a leszakadni készülő balkonok dühös szomorúsága, a csontsovány, égő szemű, behúzott farkú kóborkutyák vonítása. Egy szétlőtt, összeroskadásra kész tömbház előtt állt, háttal nekem, szoborként, mozdulatlanul. Alig ismertem az egyenruhákat, bajtárs, biztosan itt lakott, gondoltam, de amint közeledtem hozzá, a bal karján megláttam a fehér-kék-piros csíkot, és már tüzeltem is. Reflexből és dühből tüzeltem, életem első, élő célpontjára. Megpördült, zuhantában a vállához kapott, feljajdult a világ, vér bugyborékolt elő a vállát markoló ujjai közül. Az őrmesterem szétvetett lábbal megállt fölötte, szép lövés, mondta, nézte, amint rángatózik. Lassú mozdulatokkal biztosította ki a géppisztolyát; előszőr bal lábfejébe lőtt, aztán a jobb lábszárába, aztán a combjába, majd a mellkasába, pedig akkor a fiatal, feltűnően keskenyszájú katona már nem mozdult. Eltátott, sikolyra álló szájjal, élettelen szemmel meredt a novemberi égen keringő varjúcsapatra. Az őrmester, a bakancsa felé kúszó, gőzölgő vértócsa elől félrelépett, a tetemhez hajolt, kutatott egy darabig a zsebeiben, véres bőrtárcát szedett elő, lassan bontogatta. – Vladimir Romanov, közlegény – vetette oda utálattal, s kiköpött. – Nem ejtünk foglyokat – mondta. – Esküvőre készült a rohadék, ne legyen nyugta még a sírban sem! – mondta, s egy fényképet mutatott felénk. A fénykép, egy ibolyakék szemű, keskeny szájú, mosolygó, előre álló fogsorú fiút ábrázolt, amint gyűrűt húz húgom, Ludmilla Piatkina ujjára. Annak a latin származású, amerikai színésznőnek vannak ilyen nagy fogai, gondoltam. Most nem jut eszembe a neve.
Visszatérő álmaimban hatalmas égi járművek bukkannak fel a városunk felett, alig pár száz méterre a tömbházak tetejétől. Lomhán és hangtalanul gördülnek elő, lassan, mint álló légben a gomolygó cigarettafüst. Eltakarják az eget, elsőtétül alattuk a táj, s a csillogó, higanyos testükből különféle, csöves, tekergő, villogó szerkezetek nyújtóznak a föld felé. A csoportokba verődött, riadt emberek megkövülten bámulnak a magasba, mások, a tarkójukra kulcsolt kézzel földre vetik magukat. “Felkérjük a lakosságot, őrizzék meg nyugalmukat!” tölti be a teret a mennydörgésszerű figyelmeztető hang, majd a felvonuló járművek szerkezeteiből fénynyalábok lövellnek az épületekre; golfpályányi, városnegyednyi, fekete, füstölgő folt marad a becsapódások helyén.
|
