A műtő előtti utolsó emlékem az, hogy nincs utolsó emlékem. Aztán, egyszercsak az intenzív osztály fehér mennyezetén különös, színes, varázslatos, látomások tünedeztek fel. Ismeretlen arcok hajoltak felém, közelről, csendben figyeltek, inkább kíváncsian, mint részvéttel, aztán arcuk lassan hihetetlenül hatalmas méretet öltött: a pórusokban atomok üldögéltek, karbafont kezekkel lóbálták lábaikat, majd egy óriás falevél erezetében leányunokám mosolya himbálózott. Kinyitottam a szemem, láttam a fehér plafon közömbösségét, aztán ismét Éva mosolya következett, az anyja combja mögött védelmet kereső gyerekes óvatossága, kíváncsi kandikálása.

    Végigtapogatva magam észleltem, hogy mellkasomból, hasamból, és még ki tudja honnan csövek csüngenek, Yossarianra gondoltam. Határozott kezek ragadtak meg, kellemes, nedves, meleg öntötte el az arcomat, a testemet. “Kellem”, “kellemes”: mi lehet a szótő? Köze lenne a szónak a kelő Naphoz, a kelő kenyérhez? Aztán látomásaim lassan visszavonultak, egyre inkább, tágult a világ, lassan kirajzolódott az intenzív osztály élete. Mellettem sorstársak fonnyadoztak, odébb éppen egy újat gurítanak be. Csendes, nyugodt szakszavakat hallani: “ ...több volument, katekolamin, szaturál...”. A teremben folyamatos a sürgés-forgás, a határozott, megfontolt, rutinos, gyors-, de mégsem azok a kapkodó mozdulatok, mint amelyek életemben oly gyakran szegődtek mellém (hagytam magam mellé szegődni őket?)

    Aztán mint a kétszer-kettő egyszerűsége és bizonyossága tört fel: az emberiség ősi és szerzett tudása, és az Univerzum erői fogtak össze érettünk, és érettem. Itt valósul meg az ősegyenlőség, itt nem számít sem hatalom, sem hírnév, sem dicsőség sem rang. Itt csakis kiszolgáltatott, esetlen porhűvelyek imbolyognak a lét- és nemlét határán, a járőröző ragadozó pedig mindenkire egyformán csattogtatja agyarait. Védelmezőnk, az ősidők óta egyre tökéletesedő gépezet, az emberi szolidaritás szakszerűen teszi a dolgát: biztos kezekkel hárítja a csapkodó karmokat, okos döntésekkel adagolja az erőt, lankadatlanul figyel, cselekszik, paramétereink között kutakodik, vagy a hólyagkatéter zsákját üríti, méricskéli. Minden védő egyformán fontos: úgy a szikét és a fűrészt kezelő, bátor, nagytudású sebész-, a műtőkocsi kerekének finom nyekkenése-, a labor padlóját kezelő kispénzű takarító-, mint az épület homlokzatát simító vakolókanál. Egymás tudása, tette- és építménye nélkül a ragadozó bizony nagyon zenélne.

    Aztán az osztály. Fájdalom-testvér megül az ágyon, de mégis azok az alattomos légzabáló szörnyecskék a legrondábbak: egy mozdulat és máris elszívják a levegőd, ezerrel. Minek nekik annyi, másra miért nem gondolnak azok a kis bestiák? De fogynak a csövek, nicsak, már segítség nélkül is fel lehet állni (csak tűnnének ezek a bestiák). Önállóan zuhanyozni, segítség nélkül? Jól hallok?... És megvolt! Hihetetlen! Egy zuhanyozás megér egy országot (csak ezek a bestiák ne lennének). Végül minden cső elfogy, és be lehet állni a zombitársak széles alapú, apróléptű, csoszogó sétájába. Mégiscsak lenne élet a Földön?

    A harsány gyógytornász.  Hát ez meg hogy gondolja?! Tornászni? Ebben az állapotban, légzabáló szörnyecskékkel a nyakamon? Még jó, hogy nem Mezőcsátig kell elfutni, magas térdemeléssel!

És nicsak, megvolt, jó volt, nem is volt nehéz! Endorfinbomba! Hinnem kell a gyógytornásznak, mert hit nélkül sem alkotni sem élni nem lehet.

    A Rehab.  Barátságos mosolyok, semmi dráma, semmi szánalom, mintha csak az “Ünnepi frissesség- és erő” hadának katonája jelentkezett volna stressz-tesztre. Dehát Uraim! Itt még mindig nincs szó arról, hogy most már végre ideje lenne egy kis szenvedésnek is? Hová fajult ez a világ?

    Mérnek, szúrnak, kérdeznek, hoznak-visznek, adnak-elkoboznak (ezen utóbbit csak Géza bá állítja, nekem még megvan mindenem), tornáztatnak, még kellemes időben is kiterelnek a fák közé, rovatják velünk a köröket. Tiszta Alcatraz! Vajon az elektromos ösztökéjüket milyen gyakran használják? Még jó, hogy nem tudják, hogy suttyomban már szervezkedünk, formálódik a “Deres Daliák” elnevezésű ellenállás-mozgalom...