Itt állingálok az őszben, javakorabeli teremtmény, lopakodó nyűgeimen merengve. Kajla leszegett orral rohangál, meg-megtorpan, szagot kap, mellső lábaival egyszerre szökken, ráveti magát a rőt kupacokra, orrát a zörrenő levelekbe dugja, tüsszent, vakkant, hozzám rohan, beszédes szemét rám függeszti. Aztán újra nekiiramodik, körberöpköd, felbukik, és kéjes-kis sikolyféléket csahol felém.

    Még nem vagyok nagyon idős, de már nem vagyok fiatal. Évről-évre egyre szebbnek ítélem a tavaszt, de egyre inkább izgat az ősz. Igen, az ősz, a varázslat, amikor a fáradtzöld lombok arannyá, rozsdabarnává, majd mindnyájan rőt és izzó viráglankákká változnak, és hallani a megadóan szállingózó levelek neszét, ugyanakkor a sokaság még tétova, még tanakodó: sütkérezzék-e még egy kicsit az ingatag színpompában, álmodjék-e utoljára, remegve szélcsendes örökzöldet, langyos égi áldást?
    Ilyenkor Kajlával bevetjük magunkat a városszéli keskeny erdősávba, kószálunk kicsit az avarborította sétányon. Amíg a fiatal állat bemutatót tart féktelen életöröméből, addig én vásott kamaszként rugdosom a levélkupacokat és elmélázok a foghíjas lombkoronán átszűrődő fénypászták között.
    Aztán a városba besurran a gonosz szél, előkerül a mogorva eső is, és az ólomfelhők alatt varjúsereg bús előérzete kavarog, a sietős alkonyból pedig nyirkos ködök kúsznak a nyakadba. Néhány nap, és a lecsupaszult ágak alatt az ázott avar immár elmúlás-illattal sóhajtozhatja az őszi sanzont.

    Szerencsémre jó egészséggel-, erővel és kiváló látással ajándékozott meg a sors. Mindegy volt a Testamentumok apró betűje, vagy a legmagasabban szálló fecske: sem az olvasás-, sem a nyomkövetés nem okozott nehézséget. Ám a negyvenes éveim vége felé az apró betűk valahogy összezsugorodtak: nemcsak a biztosítási szerződés, de még a könyvek oldala is egyre messzebbre húzódott a szememtől, a karom hossza sehogy sem volt elegendő, és a hunyorgás sem volt ritka vendég. Aztán egyszercsak, horribile dictu: elhangzott a szakszerű és tényszerű megállapítás: presbiopia. De hiszen ez öregkori szemgyengeséget jelent! Itt csakis valami tévedésről lehet szó! Szemgyengeség persze lehetséges, de hogy öregkori!? Az én vitalitásommal!? Nem! Dehogy vagyok én öreg!

    Hogy az a csitri a minap “bácsi”-nak szólított...?

    És ez volt az első megrázkódtatás, az új, végső korszak kezdete, az entrópia    első, közömbös üzenete.

    Nehéz volt megszokni. Előszöris mindig keresgélni kellett, persze mindig olyankor, amikor éppen sietős, közeli látnivaló akadt. A legkülönbözőbb helyeken tudott rejtőzködni, úgymint fürdőszobai polc, szekrénynek teteje, ágynak alja, vagy éppen a fejem búbja. Könyörögtem eleget, de ezt a rejtőzködő életmódot mai napig nem hajlandó elhagyni, sosem ér véget ez a fejezet. Kezdetben a Tesco-ból szereztem be, mint fogyó eszközt, de egyszer a Cora-ban sokkal jobb párjára bukkantam, ami egy ideig ki is tartott, ám mindhiába: hol lehet manapság tartós portékához jutni? Amikor már a másfél dioptria sem volt elegendő: feladtam. Nagytudású és gyakorlott látszerészek kezébe helyeztem a sorsomat, jobbanmondva a látásomat, de elég szigorúan mérték be a pupilla-távolságomat, úgyhogy a Tesco és Cora közti különbséget inkább elhallgattam. Maguk a szakszerű késztermékek sem rosszak, az egyik multifokális - öt méteren belül nélkülözhetetlen kis jószág -, a másik fényre sötétedik, de valaha jobb volt nélkülük, mint most velük.

    Ígyhát látásom - segédeszközökkel ugyan - de ismét elfogadhatóvá vált, ám közben egyéb, kisebb-nagyobb nyűgök szegődtek mellém, és jelenleg már ott tartok, hogy steril vágó és szúróeszközök is megfordultak már bennem, “... szaporodik fogamban az idegen anyag...”, és különböző színű és formájú tablettákkal kezdem a napot. Tehát mondjuk ki kertelés nélkül a lényeget: csupán a civilizációnak köszönhetem az erőm és az egészségem.

    Az évek múlásával, különösen amikor szép a jelképes ősz, engem is - mint mindenkit - egyre gyakrabban foglalkoztat a kérdés: milyen lenne az egyik tavasszal fiatalként ébredni, a mostani ésszel, személyiséggel és tapasztalattal, tettrekészen, feledve minden lezajlott nyűgöt, botlást, keserűséget? Persze ez puszta ábránd, de egy derékfájós, rosszkedvű ébredéskor mégiscsak vonzó eljátszani a lehetőséggel.
    És mindjárt adódnak a kérdések: ifjúnak lenni ismét, csak úgy egyszerűen, a saját, egykori testemben...? A jelenben, hogy zavartalanul habzsolhassam ismét az életet, vagy a múltban, hogy elhibázott dolgaimat kijavíthassam? Esetleg újra is komponálhatnám magamat, például James Caviezel szelíd tekintetével, kiálló pofacsontjával, krisztusi arcával, netán jó lenne az egykori sajátom is? Vagy ragadjam el egy másik ember életét, bújjak az ő fiatal testébe, neki meg hadd jusson az enyém? És melyik korban, melyik országban, milyen emberek között? Háború legyen, vagy béke, vagy zsarnokság, de mindenképpen hamvas ifjúság, mindent legyőző lendület, bűvös májusi esték? Megannyi megválaszolhatatlan, de mégis elgondolkodtató kérdés.

    Ha születésed előtt előre látnád lejátszódni jövendő élted, és eldönthetnéd, hogy akarsz-e megszületni, és élni azt, ami adatott: egyszeri, bohó ifjúságot, dolgos felnőttkort, érett és megbékélt személyiséget, toleráns és derűs időskort - majd hálásan visszatérni az ázott őszi avarba -, vagy úgy döntenél, hogy inkább meg se szülessél?

    Mondd, Te mit választanál?