Fejléc


Üdvözöljük a Tiszaújvárosi II.sz. Felnőtt Háziorvosi  Körzet honlapján!

A háziorvos élete és munkássága.   A körzet mindennapjai.   Rendelési idő.   Ki a helyettes?    Mi a sürgősség?   Előjegyzés.   Hogy lehet kicselezni a sorbanállást?   Hogy kerüljem el a szívbetegséget?    A  régi gyógyszereimet akarom. Milyen gyakran járjak szűrővizsgálatokra?

Legfontosabb tudnivalók egy házi.orvosi körzet működéséről.  Orvosi tanácsok. 


Web Hits

Beszerezhető:

libri

 
googe.books
 
(3 fejezet szabadon olvasható az e-könyvből)

bookline.ro
  (erdélyi külhoniaknak)
 

bookline.hu

líra


Book24

Könyvesbolt online


Karácsony (részlet)


...


Most ismét karácsony, a szeretet ünnepe közeledik. Jelképe az újszülött, ártatlan kisded, az Ismeretlen Úr Földre szállt fia, az isten-ember. Szeretetre tanítja majd az arra éhes halandót, bűnbocsánatot kínál a megbánást tanúsítóknak, s követőinek halál utáni üdvözülést ígér. Rendeltetése, hogy feláldozza magát a bűnösökért, akik majd megkínozzák, kereszthalállal kivégzik, és ahogy meg vagyon írva: sorsa ezzel be is teljesedik. Ő a Megváltó, aki az Ismeretlen Úr minden földi vendégét meghívja országába. 

Apám szavai óta sok év telt el, már hivatalosan is felelős felnőtté sarjadtam, de ha lehet, most még homályosabban látok, mint valaha, a boldog gyermekkor ártatlan tudatlanságának idején. Azóta megismertem ugyan az anyanyelvem szépségeit, a legjelesebb ápolóit és művészeit, betekinthettem másik három – köztük az államnyelv – alapjaiba, érettségiztem az alaptudományok fundamentumaiból is, tehát már szakszerűbben kereshettem a világ csodáit, ám sem az emberiség történetében, sem a természetben nem leltem azt a szeretetet, amelyről Pál apostol ír. – Az emberiséget nem ez a szeretet mozgatja, hanem a szövetkezni képes hatalmasok és fegyvereik, a préda, a hadizsákmány ígérete, valamint a dzsungeli törvény mindent behálózó érvényessége –, tanulmányaim alapján, bizony ez a komor következetés vált meggyőződésemmé.

A természet szenvtelen és irgalmatlan; a gyönyörű élet egyensúlyát és sokszínűségét a természetes kiválasztódás közömbös, önző célszerűsége hajtja, amelynek a lényege: ölj, tiporj, gázolj át mindenen, ha élni akarsz! 

 Az emberiség történetét nem a szeretet kíséri végig, hanem a népek egymásnak feszülése, a rabszolgaság, a népirtás, a háborúk és a testvérháborúk, a mások munkája által teremtett javak elrablása, az önjáró társadalmi folyamatok élére álló mesterkedők, a fertőbe merülők prédikációi. A történész nem szól az önfeláldozó anyáról, nem ír a kérgeskezű favágóról, tudományos publikációjában nem említi a szétdúlt országokat újjáépítő kőműves-segédet, hanem a nagy hódítók viselt dolgairól értekezik. A történelemkönyvekben ne keresd azt, „ami mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”, hanem keresd a végeláthatatlan fegyverkezést, a hódítást követő gazdasági fellendülés dicsőségét, gondolj Ali győzelem-ünnepére, lelkedben idézd fel az ötszáz bárd jaját, akik a hozsánna helyett a lángsírt választották. És mellesleg, annak idején a bérmálásom zenei aláfestéséről is egy közeli, hangos légkalapács gondoskodott.   

Ilyen sötét gondolatok kavarogtak a fejemben, vártam a karácsonyt, lassan már meggyújtásra várt a negyedik adventi gyertya is. Nimród váratlanul elutazott, személyesen el sem tudtunk köszönni egymástól, csupán ennyi üzenetet hagyott: sürgősen haza kell mennie, pontosan még ő sem tudja, miért, értesít, amint csak lehet. Szomorú, de a tanulási ütemterv nem sérülhet, különösen a fizika és a kémia nem. – Ha Kovács Nimród elindul „A” pontból „B” pontba, 60 km/h átlagsebességgel, Nyeste Iringó pedig másnap, „A” pontból fénysebességgel közeledik “B” pont felé, akkor mely pontban, és mikor fognak találkozni, ha Nimródnak Dédán hat órát kell várakoznia az átszállásra? Avagy hány mólos vigasz-oldattal lehet Nyeste Iringó sóhajos-sós könnyeit felszárítani? Jaa, hogy mennyi az „A” és a „B” pont között a távolság? Hát mennyi legyen? Ötszázhúsz fényév? – De mi lehetett annyira sürgős? – akárhogy is, nem volt mit tenni, ezt a karácsonyt nem fogjuk egymás közelében tölteni. 

Az sem vigasztalt, hogy azokban az időkben karácsony amúgy sem létezett, mennyei kisded sosem járt a Földön, a három Napkeleti Király nem hódolt neki sem arannyal, sem tömjénnel, sem mirhával.  

Ellenben létezett helyette egy felnyírt hajú, fázós tarkójú, vastag ajkú, istenített férfiú, akinek a félprofilját – a jelen és a jövendő számára – jó nagydarab ikonon megörökítették. Sorozatban gyártották ezt a becses tárgyat; aranyozott díszkerettel, beüvegezve ott csüngött minden egyes intézményben, minden egyes ajtóval szemközt, fenn a falon. A mosolyra beállított arc, onnan fentről, viszont nem a szemedbe nézett, hanem kissé balra, így jól szemügyre lehetett venni a jobb oldali füle fölötti, borotvált vonalat, amely mintegy demonstrálta, hogy két pont között valóban az egyenes a legrövidebb út. Vastag, kiemelkedő ajkainak ívei szinte érzékiek voltak – hangsúlyozom: finomra szánt mosolyra beállva – így a szájzug kissé felfelé ívelt, ám sejteni lehetett, hogy ezen ajakvonal alaphelyzetben mégiscsak lefelé görbül, szinkronban a szemrés-vonal külső zugával. Az alapos megfigyelőnek ennyi elég is volt, ennyiből már érezni is lehetett, hogy ezen ikon egy határozott, akaratos, akaratát minden körülmények között érvényesíteni képes- és kész vezetőt ábrázol.  

Az is tudnivaló, hogy eme nagytudású, zseniális férfiú számos kiadvánnyal büszkélkedhetett, özönük a könyvesboltok kirakatait is uralta (oltárszerű elrendezésben), szüleményeinek borítóin is, természetesen az ő arcképe díszelgett, s az egyetlen TV csatorna műsora is minden nap ővele kezdődött, és ővele végződött; életének és munkásságának bemutatása ki is töltötte a teljes, kétórás műsoridőt.  – Igen! – valóban büszke országunk, a fiatal földi mennyország földi vezéréről van szó, aki a boldogságba ájult alattvalóknak (külön a kisebbségeknek) nap mint nap mutatta – talán már említettem – a Kánaán földje felé vezető utat. Jézuska helyett őt kellett szeretni, őt kellett követni.   

A központi terekre felállított, hatalmas fenyőfa, hivatalosan a téli-fa, azért valamennyit megőrzött a karácsonyi hangulatból. Jól tele aggatták piros-sárga-kék szalagokkal megmadzagolt, fényes dobozokkal, így a piros nyakkendős gyerekek szépen körbevacoghatták. A karácsonyi napok azokban az időkben egybeestek a „Megéneklünk láng országa” névre keresztelt, hazafias vándorrendezvénnyel, hát özönlöttek a hangos táskarádiók és gazdáik, a büszke résztvevők, s diadalittas, zászló lengetős körtáncokat roptak a téren. Ellenben határozottan emlékszem, és határozottan állíthatom: – Oda nem! – a szeretett vezérünk arcképe a téli-fára nem volt felaggatva, csupán a Színháztér toronyházát takarta, de annak is csak a harmadát.   

Mindezek dacára az igazi karácsonyra készültünk; kételyekkel ugyan, de évről-évre reménykedtünk a földi megváltásban, ami persze sehogy sem akart eljönni. A világítás nélküli, decemberesti órák és a benzin-kvótás sorok egyre csak hosszabbodtak, az üzletekben a visszhang az üres polcokat egyre jobban kongatta, de valahogy mégiscsak rétegesre nyílt az a hájas-tészta, remekre sikerült a diós- és mákoskalács, valahogy mindig került egy fenyőfa, ünnepi illata betöltötte a szobát, s valamiképpen mindenkinek jutott egy kis ajándék a fa alá. Együttlétünk melege pótolta a hideg fűtőtesteket, az együtt énekelt elmaradhatatlan „Mennyből az angyal” felmelegítette lelkünket.  

Ahogyan azokban az időkben, az első karácsonykor útnak eredtek a pásztorok, hogy hódoljanak a Betlehemi Kisdednek, az ünnepi vacsora után mi is úgy indultunk az éjféli misére. Egyszer a puha hószállingózás zizzenése, másszor a fagyos havon csikorgó csizma sarka alól előpattanó szikraeső kísérte lépteinket; emlékeimben a karácsony mindig fehérnek adatott. A misén a pásztorok a zsúfolt tömeg előtt kikiáltották az örömhírt, a Kis Jézus érkezését, ismét hódoltak Napkeleti Királyok és a megváltásra váró hívek a szeretet ünnepéről – ismét, és ismét, mint sok száz év óta, szakadatlanul – áhítattal, térdelve, fejet hajtva emlékeztek meg.  

Mise után, hazafelé menet a féktelen gyerekek szájukkal kapkodtak a surranó hópelyhek után, hangos kacagással vetették magukat hátra, s kinyújtott végtagjaikat lengetve hóangyalokat rajzoltak a friss hótakaróra, dehogy voltak ők álmosak! Otthon, a terített asztalon, az adventi koszorú, a gyöngyöző házipálinka, a gőzölgő lábasban forró oldalas- és kolbászdarabkák-, a karácsonyfa körül a család együttlétének melege várta az ünneplőket. – Csodálatos, csendes, szentséges éj – öröme adassék sokaknak! 

Ilyentájt mindig átélem a gyereki lét utolsó, legszebb és legszomorúbb karácsonyát, amikor még pendelyes palántaként vakon hittem az angyalokban, akik suttyomban minden házba karácsonyfát csempésznek, aláteszik a kis Jézus ajándékát, majd, huss! – észrevétlenül tovaszállnak. Akkoriban szegények voltunk, nagyon szegények. Sokan laktunk együtt, Sapa testvéreivel, lánytestvére ezermester férjével, és a nálam valamivel fiatalabb gyermeklányukkal, unokahúgommal. Játékainkat Sapa készítette, fenyődarabokból, kukoricakóróból, Sanya öltöztette őket mindenféle színes rongymaradékból. Azon az emlékezetes karácsonyon iskolakezdős lehettem. Már elhalt a csengő csilingelése, már lebbent a függöny, Sanya az ablakon kihajolva még látta elröppeni az angyalt. „Ott repül, ott, ott! Gyertek hamar, hamar!” – kiáltotta, és felfelé mutatott. Rohantunk, egymást lökdösve tolakodtunk az ablakhoz, de már csak hideg sötétség látszott; sebaj! – izgatottan vissza a csillogó karácsonyfa alá. Már bontogatták az ajándékokat, kinek egy meleg alsó, kinek egy kötött sál, kinek egy sapka jutott, nekem kötött zokni.  

És akkor az unokahúgom kezében megláttam a csodásra kifaragott, kárpitozott játékkanapét, tágra nyílt szemmel, megigézve ide-oda forgatgatta. A fa alatt már nem volt semmi, sírásra görbült a szám: 

– S az én kanapém hol? – pityeredtem el.  

Unokahúgom összerezzent, hátrálva, féltékenyen dugta a háta mögé a kanapé-csodát.  

– S az én kanapém hol? – de akkor már zokogtam. 

– Az a kanapé kettőtöké! – motyogta Sapa riadtan, de már nem lehetett lelket verni belém, csak zokogtam, csalódottan, meglopva csak zokogtam, és zokogtam, csak az hajtogattam mindenre: „… de az én kanapém hol?”   

– Nem baj kicsikém, ne sírjál, majd csinál Sapa másikat, csak neked, külön!  – szólta el magát vigaszként Sanya. 

– De azt a Jézuska... hhh... hhh... küldte, de az én kanapém hol? – hüppögtem, és aznap éjjel ismét szoptam az ujjamat, nagyokat szipogva aludtam bele a sírásba.  

  A következő karácsonykor már tudtam, hogy a szüleim az angyalok.  

Most hármasban ünnepelünk. Táviratot találtam a karácsonyfa alatt, Sanya vette át még a délután, azt mondta, hogy egy angyal hozta, Jézuskától.  Többször is megnéztem a címzést, tényleg nekem szólt, ez állt benne: 

KEDVESEM KOVACSNE STOP NAGYAPA LABA ELTOROTT STOP EGYELORE ITTHON MARADOK STOP SOK BOLDOG KARACSONYT EGYUTT STOP BUEK STOP KOVACS NIMROD STOP 

A táviratot mai napig őrizgetem. Huszonkét szó, de a második az igazán fontos. Stop! 


Oldalsáv

Látogatószámláló
:
free counters
Szavazás a weblapról
Részletekért kilikk a képre