Judit

Amikor végleg kirepült a nagyszülei házából, visszatért az anyai városba, és külön életbe kezdett: Liviuval közösen béreltek egy kis, negyedik emeleti lakást. Liviu orvosira készült, felkészítő magántanárhoz járt, hallgatagon, komolyan tanult, közben a lemezjátszóján halk klasszikus zene szólt. Rengeteg lemezt gyűjtött össze, mégis, akár egy héten át, csak egyfélét hallgatott – a szám vége után a készülék automatikusan, megszakítás nélkül újraindult.

    Nimród sehogy sem értette, hogyan lehet így hatékonyan a tanulásra koncentrálni, Liviu azonban ragaszkodott a munkamódszeréhez: vagy magába merülve meredt a könyvére, vagy Vivaldi dallamainak ritmusára, fel-alá járkálva mormogta a tanult anyagot. A furcsa gyakorlat eredményeként Nimród nemcsak hogy hozzászokott a helyzethez, hanem észrevétlenül meg is szerette a klasszikus zenét. A nap mint nap, az ismét és ismét elhangzó tavasz-tételbő kezdte kihallani az újjászülető életek diadaldallamait: a csermely-csacsogást, a madárcsicsergés trilláit, a hol sóhajtozó, hol suttogó szellő bájos, pukedlis futamait. A számtalanszor ismétlődő melódiák annyira beépültek a fülébe, hogy az álmos reg­geleken, munkába menet a busz zsúfoltságában is dallamok kavarogtak a fejében. A közömbös egykedvűséggel kúszó munkaszalagról, a végtelen sorokban érkező konzervkatonákat a tavasz allegrójának ritmusára rakta a ládába, délfelé a tagjaiba a fájdalmak a tavasz largo-, és a nyár melankolikus adagio-tételének hegedűszólamára szivárogtak elő, a munka vége felé a nyilallások a nyári presto-rohamok erejével támadták a gerincét. 

    Munkába állásának másnap reggelén a vállába és derekába mardosó fájdalomról azt hitte, ezt nem lehet kibírni, a munkáját mégis végigcsinálta. Harmadnapra a halálra készülve vonszolta magát, negyednapra – legnagyobb csodálkozására – a gyötrelme alábbhagyott; az elméjében zengő, őszi allegro ritmusra, örömében éppen hogy táncra nem perdült. Fiatal, egészséges szervezete, lassan, de végül teljesen hozzá edződött a monoton szalagmunkához, a hajlongáshoz, a ládák cipeléséhez. A tenyere megkérgesedett, a vállára és a hátára, a lapockája fölé izomkötegek rakódtak, felkarján kidudorodott a béka.     Azért a mindennapos, monoton szalagmunka mégiscsak elszívta az erejét, műszak után kiüresedett gondolatokkal érkezett haza, a negyedik emelet utolsó lépcsőfokainál már csak a heverde órákon járt az esze. Korán feküdt, elalvás előtt egyre ritkábban gondolt a fokföldi ibolyára, s már nem a Csitári hegyek dallamára, hanem Bach fúgáira, vagy éppen Chopin noktürnjeire figyelve zuhant a mély, álomtalan álomba. A hétköznapjai egyhangúan teltek: korán kelés, tülekedés a zsúfolt buszokon, a vég nélküli sorokban érkező konzerv-katonák ostroma, az egyre nehezebb ládák raklapra pakolása, tülekedés a zsúfolt buszokon…

    Mire teljesen beleszokott a munkájába, a várost övező dombok felett a zsebredugóskezű reggeleken a horizont vonalát már homályos pára takarta, ökörnyál is szállongott a levegőben, beköszöntött az ősz, a számadások, az eredmények felmérésének évszaka. Már rutinosan rakta a szalagon érkező konzerveket a ládába, a ládákat egymásra, a raklapra, munkája közben egyre többször megtehette, hogy gondolataiba merüljön. Egyik napon – amikor az új, független életével járó mindennapos, prózai gondokról tűnődött, amelyek azelőtt fel sem merültek: a tiszta fehérnemű, a mosás, az étkezés – meg akarta igazítani a raklapról kilógó ládakupacot, de a keze az alsó láda alá szorult, kihúzni sem volt ereje. A szalagon feltorlódó konzervek padlóra potyogó zajára összefutottak a munkatársai, leemelték a ládaoszlopot a kezéről, s szörnyülködve nézték a két összezúzódott ujjpercét, ő viszont oda sem mert pillantani. Az ép kezével a sérült tenyerére markolt, azzal tartotta, s aprókat sziszegve elfordította a fejét. Az ujjairól a mélybe hulló vércseppek szétfröccsentek a padlón, majd a verdeső talpa alatt szét is maszatolódtak. Valaki leállította a szalagot, előkerült a csoportvezető, a roncsolt fityegő köröm látványától a szája elé kapta a kezét, majd szótlanul, elsápadva indult vele az elsősegélyre. Kopogás nélkül rontott be, fiatal, fehér köpenyes lány ült az asztalnál.

    – Munkabaleset, szétlapult az ujja! – rebegte a brigádos.

     A lány, amint meglátta a csuklóját kezében tartó fiút, felugrott.

    – Oda feküdj le! – mutatott a vizsgálóágyra, s tolta is a keze alá a vesetálat, a vércseppek most már oda hullottak.

    – Inkább ülve maradok – sziszegte a fiú. 

    – Jó, de ne nézz ide, le fogom mosni egy kis oxigénes vízzel – mondta a lány, s a remegő keze hideg folyadékot löttyintett a roncsolt sebre.

    Pattogó, véres buborék-pamacsok pezsegték körbe a szétlapult ujjakat, majd halvány-véres gombóccsomagokra szakadva csöppentek le a vesetálba, bugyborékoló, vörös tócsákat képezve. A sápadt fiú továbbra sem nézett oda; elfordította az arcát, inkább az ajtófélfát tapogatva kioldalgó brigádost követte a tekintetével.

    – Most körbetekerem az ujjaid egy gézlappal, majd rá szorítasz, amennyire bírod, hogy elálljon a vérzés. Ne félj, nem kell amputálni az ujjadat, a körmöd majd visszanő – biztatta a lány

    Vastag, négyszögű gézlapréteget helyezett a véres buborékokkal fedett ujjak alá, a sérülést a lap közepe tájára, a szabadon álló véget ráborította, majd enyhén rászorított. A fiú másik kezét, amelyik még mindig a tenyerét markolta, finoman lefejtette és a gézlapra irányította.

    – Itt van, érzed? Itt szoríts rá, csak amennyire bírod, hogy elálljon a vérzés. Mindjárt adok egy Algocalmint. Jobb lenne, ha lefeküdnél! – Az üveges szekrényből papírcsíkot szedett elő, ki­fej­tett belőle egy tablettát és a fiú szájához e­melte:

    – Itt van, ezt nyeld le, enyhíti a fájdalmat, mindjárt hozom a vizet. – A fiú, továbbra is félrefordított fejjel, az ajkaival kivette a lány kezéből a tablettát, kortyolt egyet a szája elé tartott pohárból, köszönetképpen bólintott.

    – Na, gyerünk, feküdj le, csak egy kicsit, amíg enyhül a fájdalom, – rendelkezett a lány, és kezét a fiú tarkója alá téve lesegítette a vizsgálóágyra.

    – Tedd csak fel nyugodtan a lábadat is, mindjárt bepólyálom a kezedet. Várjál, feljebb emelem a fejedet – buzgólkodott a lány.

    A fiú megemelt fejjel feküdt, az ép kezével a pólyát szorongatta, végül odavetett egy grimaszos pillantást, de rögtön el is kapta, inkább a plafonra fordította a tekintetét.

    – Most engedd el – irányította a lány, és elkezdte körbe pólyázni a két középső ujját fedő gézlapot.

    – Leesett a körmöm? – mukkant meg a fiú.

    – Sajnos leesett, mind a kettő, de még tartja a sarka, el kell menned a sürgősségire, hogy szedjék le. Na, készen is vagyunk! Még szorítsd finoman, hogy ne üssön át a vér.

    – Te nem tudod leszedni?

    – Nem, én nem csinálhatok ilyet, és meg is kell röntgenezni. Nagyon fáj?

    – Már nem fáj olyan nagyon, inkább a vér látványától vagyok rosszul. Sápadt vagyok? Mikorra jön helyre a kezem? – jött meg a szava a fiúnak.

    – Biztos kell néhány hét, addig majd járhatsz ide kötözésre. Egy kicsit még sápadt vagy, de már nem annyira. Kérsz még egy kis vizet? – válaszra sem várva emelte a poharat a fiú szájához.

    – Köszönöm, majd én – mondta a fiú; könyökre tápászkodott, átvette a poharat és kiitta az egészet, közben a lány a tarkójánál fogva tartotta a fejét. – Ez jó volt, köszönöm! – hálálkodott, s visszahanyatlott az ágyra.

    A lány még állingált mellette egy darabig, fentről nézett le rá, hol a kötést, hol a fiú lassan megnyugvó arcát vizsgálta, a simogatásra induló keze félúton mégis megtorpant. Visszaült az asztalához, és egy nagy regisztert szedett elő.

    – Rögzítenem kell az adataidat, el kell számoljak a kötszerrel. Hogy hívnak?

    – Kovács Nimród.

    – Szép és ritka név, ha jól tudom, Nimród vadászt jelent. Én Judit vagyok, Bán Judit, de még senkinek sem vágtam le a fejét.

    – Jól tudod, azt jelenti – válaszolta a meggyötört arcú fiú. Látszott, érti a lány célzását, mégsincs kedve a talányokhoz.

    – Mikor születtél?

    – Ötvenhat, április tíz.

    – Tehát tüzes kos vagy, jobban kell vigyáznod magadra! Én mérleg vagyok, levegő. Egy kicsivel hamarabb születtem, mint te.

    A fiú még válaszolt néhány kérdésre, aztán feltápászkodott, ült egy darabig, kért még egy kis vizet, majd felfelé tartott kézzel nekiindult. A lány szélesre tárta előtte az ajtót, aggodalmasan, szá­nakozva figyelte, amint kivánszorog, sokáig nézett utána.

    A brigádos az ajtó előtt várta. Amint kikerültek a lány látóköréből megkérte: utólag írja alá az elmaradt munkavédelmi oktatáson való részvételét, majd intézkedett; bevitték a sürgősségire, ellátták.

    Három napot tölthetett betegszabadságon, amit még négy nappal meghosszabbítottak. A munkája megmaradt, nem rúgták ki, az ép jobb kezével hetekig iratokat rendezgetett, kartotékolt.

    Kötéscserére a sebészeti ambulanciára rendelték. Komor, unott arcú asszisztens kezdte letekerni a pólyát a kezéről, a vége felé valamit kérdezett tőle, de mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen lángoló, pengeéles fájdalom hasított az ujjaiba, mintha kalapáccsal sújtottak volna le rájuk. Akaratlanul odakapta a tekintetét: a sötétlila ujjai végén, a körömfosztott, sárgás váladéktól csillogó ujjbegyein, ahonnan a komor arcú letépte a gézlapot, az eleven húsból apró, savós vércseppek szivárogtak elő. Még átvillant az agyán a fekete foltos, ujjai lenyomatát őrző gézlap elhomályosuló képe, még érezte az öklendezés feltörését és a mélybe zuhanó világot – aztán arra eszmélt, pofozzák. Vízzel kínálták, a fájdalom helyén megült az elviselhető, parázsló sajgás, az arcokról lerítt a lekicsinylő sajnálkozás.

    Napokig halogatta a második kötéscserét, végül úgy döntött, inkább felkeresi a lányt. Menet közben elbizonytalanodott, tanakodott a nevén, hogyan is szólítsa, de nem akart eszébe jutni.  Már indult volna, megkérdi a brigádost, aztán a vérről, és a lefejezett részeg katonáról mégis beugrott a lány neve.

    Judit leültette, vesetálat rakott a keze alá, óvatosan letekerte a fáslit. A feketére ázott, kiszáradt, keményre összetapadt lapokat, ameddig csak lehetett, rétegesen lefejtette egymásról, saját tenyerébe fogta a fiú kezét, majd határozott mozdulattal bő oxigénes vizet csorgatott a sebbe ragadt kötszermaradékra.

    – Hadd ázzon! – mondta.

    – El fogok ájulni! – mondta.

    – Nem fogsz! – mondta. – Miután jól átázott, észre sem fogod venni, amikor leveszem, magától is leválik. Csak még sokáig fog váladékozni a seb, majd járnod kell kötéscserére. Annyi, hogy türelem kell hozzá, amíg rendesen leázik és felpuhul.

    A fiú lassan megnyugodott, amíg ázott a kötése, kezdte szemügyre venni a lányt. Négy-öt évvel lehetett idősebb nála, az arca a némafilmek sztárjaira emlékeztette; a kötéscserére váró meleg kezét még mindig a saját tenyerében tartotta a lány.

    – Nagyon kedves vagy velem, hálás vagyok. A sebészeten kifeküdtem, eleve hozzád kellett volna jönnöm.

    – Ó, ott nincs idő kivárni, amíg jól átázik a kötés! Egyszerűen lerántják a sebbe ragadt kötszert, mert haladni kell. Persze olyankor felszakadozik az eleven hús is.  Nagyon fájt?

    A kerek arcán valódi az érdeklődés és az együttérzés. Pedig a széles, szögletes állkapocs az érzéketlen nehéz-fiúkra jellemző. Talán az arányosan csöpp kis, gödrös álla teszi: összességében mégis szelíddé és vonzóvá az arcát. A keskeny száj, az érzékien ívelt, vastag ajkak is szépen beleillenek a képbe. Érezte, jól esne a lánynak egy kis bók.

    – Vannak görög őseid?

    – Nekem, miért lennének? – csaptak át a figyelőből a meglepettbe a szokványos kék szemek.

    – Mert olyan görögösen szép az orrod!

    – Jaj, hogy szinte nincs is orrnyergem, azt akarod mondani? – elpirult, az ázó kötés sarkát kezdte emelgetni egy csipesszel. – Még egy kicsit hadd puhuljon! – a fiú kezét továbbra is a tenyerében tartotta.

    – Nekem tetszik! És a csigába álló, rövid hajad is.

    Kezdetben két-háromnaponta járt kötéscserére a lányhoz, aztán naponta benézett a lányhoz, aztán minden nap hazakísérte a lányt, majd egyre többször a lány lakásán töltötte az estéit, végül – mire kezdtek kisarjadni az új körmei – az éjszakáit is.

    A lány az anyjával élt kettesben, az apja fiatalon meghalt. Az anyja pincérként, többnyire délután, késő estig dolgozott, hétvégeken néha éjjel is, olyankor a fiú a lánynál töltötte az éjszakát.

    – Nagy kujon vagy! – mozdult rá Liviu, amikor az első kimaradása után haza keveredett. – Hamar vigasztalódsz.

    – Ez más – mondta, és sokáig merengett.

    – Csak nem képzeled, hogy ez a lány a te világod? Más dimenzió ez, apafej! Dobni fog! Ez nagyvadra hajt, aztán járni fogsz a nyakamra megint, nyavalyogni.

    Kiérezte a szavaiból az irigységet, a bújtatott rosszindulatot, vagy csak rosszhiszeműséget? – meg is lepte. Liviu, a közel álló szemével, az ide-oda kapkodó tekintetével, a rosszul időzített hallgatásaival magányosnak, szemlélődőnek tűnt, lányokkal nem kezdeményezett kapcsolatot; tudtával sosem volt barátnője. Igen, talán gátlásos! Mindemellett be kellett vallania magának, inkább ő irigyli Liviut: a türelméért, a kitartásáért, a céltudatosságáért, a józanságáért. A katonaság alatt minden fontosat elmondott Liviunak – jó hallgatóság volt. Hosszasan ecsetelte neki Dana egzotikus szépségét, az órákkal kapcsolatos bolondériáit, a rejtélyes, magába feledkező pillanatait, a nyelvi tehetségét. Mióta együtt laktak, a bizalmas beszámolóiból, persze Juditról is tudott, de ezekben a beszámolókban nem volt sem hév, sem lelkendezés, sem nyavalygás. Furcsán hatott most a hallgatag Liviutól ez az odavetett tüske.

    – Miből gondolod, ismered talán személyesen?

    – Ez egy tanult lány, ahogy leírtad, nem is csúnya. Bizonyára igényes. 

    Eltűnődött. „Nem fog megelégedni egy szalagmunkás konzervlovaggal”, folytatta magában Liviu mondatát. Érezte, nem mondja ki, viszont ezt gondolja. Rosszul esett, meg kell vallani, s valahol mégis igaza volt.

    Azonban a jóslat nem bizonyult valósnak, sőt, Judit maga volt az önfeláldozó gondoskodás és a figyelmesség: akkor volt boldog, ha mással – különösen vele – jót tehetett.

    Olyan veleszületett őszinteséggel és nyíltsággal beszélt az érzéseiről, a szeretkezéseik közbeni elvárásairól, hogy a fiú kezdetben azt sem tudta, meghatódjék-e, vagy essék zavarba. A vallásos taníttatásának köszönhetően, azzal a bizonyos hatodik parancsolattal kapcsolatban mindig is élt benne egy jó adag bűntudat, amit azonban Judit megindítóan emberi, nőies, szinte anyáskodó gesztusai, szavai és becézései véglegesen feloldottak és feloldoztak. Annyira természetesen, egyszerűen, hangsúlytalanul tudta mondani: „Most nem eshetek teherbe, most nem kell vigyáznunk kedvesem!”, mint ahogy az ágról a zúzmara pereg, mint ahogy az esőcsepp a mélybe hull. És őrjöngve és visítva szeretkeztek, és a beteljesülés után, a lankadás meghitt óráiban Judit hálásan bújt hozzá, és ő arra gondolt, hogy méltatlan Isten legnagyobb ajándékára. És nem volt elég, és Judit ismét hálás volt, és azt kérdezte: „Neked is jó volt most is, kedvesem?”, és ő szótlanul bólintott, Judit szőke fürtjeibe túrt, és férfiúi büszkeség futkosott a mellkasában.

    Judit csaknem tökéletes alakját csupán a jobb csípőárkában éktelenkedő, ujjnyi hosszú műtéti heg törte meg. Azt mondta, egy méhen kívüli terhesség miatt el kellett távolítani a jobb oldali petefészkét. Egyszerűen mondta, hangsúlytalanul, nyugodtan, mint a halottaknak arca. Ő hallgatott egy darabig, gondolatok cikáztak át az agyán, nem faggatózott...

    – De azért gyereked még lehet?

    – Azt mondták lehet, csak nehezebben   – mondta egyszerűen, hangsúlytalanul, de nem volt derűs, csak nyugodt, mint a halottaknak arca az ünnepi, ravatalos szobában.

    Üresség kongott a kérdés után… A kérdés helyett ezt kellett volna kijelenteni: „De azért gyerekünk még lehet!”

    Azok az október végi, délutáni séták a Bulevárdon! Az, amikor a fasor alagútjában már vastag avar zörög a léptek alatt, de a lecsupaszult ágakon még ott árválkodik néhány kitartó, rőt levél! Amikor a vár fala felett, a friss levegőn át még melegen cirógat az alacsonyan szálló nap, és hosszú az elfekvő árnyék!  Azok a Mary Hopkinos, kis kocsmás szép napok!

    Elmúlt egy év, szinte úgy éltek, mint a házasok, de a lány anyját kerülte. Együtt telt az új év szilvesztere, együtt fürödtek az újév másnapján a maroshévízi termálmedencében, a szabad ég a­latt, a nagy havazásban. Tavasszal együtt járták az erdőt, nyáron a Fekete-tengerre is eljutottak, jól elvoltak egymással.

 
    Már ismerte a teste minden zugát, az összes mosolyát, a keze simogatását a tarkóján, az el­mé­lázó perceit, amikor egy nyárvégi estén aggodalmas arccal leült vele szembe, és kezére tette a kezét:

    – Mondanom kell valami nagyon fontosat, kedvesem! – komoly volt a hangja, a tekintete félénk, a tenyere nyirkos és hideg.  

    Most én is bevallom Danát, gondolta a fiú.

    – Megkeresett a gyerekkori szerelmem, két éve elköltözött a városból, most visszajött, és megkérte a kezemet – mondta komolyan. A tekintete félénk volt, a tenyere nyirkos és hideg. – Megkért szépen, gondoljam jól meg, velem szeretné leélni az életét... Elmúltam huszonhat, te vagy a mindenem, mit szólsz, mit tegyek?... 

     …Amikor a tengerre utaztak, a fiú kissé meg volt fázva: kapart a torka, egyet-egyet köhécselt, amúgy semmi komoly. A vonat fülkéjébe beszorult a nyári éjszaka fülledt melege, egymásra dőlve bóbiskoltak az utasok, a fel-felriadó mocorgásukra cuppant az egymáshoz tapadt, nyirkos bőrük.  Valaki kinyitotta a fülke ajtaját, majd lehúzta az ablakot, hűvös áramlat tódult a fülkébe, üdítően körüllengte a verejtékes testeket. Judit hirtelen felugrott és indulatosan felcsapta az ablakot, mint egy fúria, támadt rá az öreg parasztasszonyra, a tettesre: „Nem hallja, hogy köhög, azt akarja, kapjon tüdőgyulladást!? Maga érzéketlen vénasszony!” A tettes megszeppenve szabódott, hogy hát fülledt a levegő, le vagyunk izzadva, kisasszony. A felriadt utasok álmos szemekkel, értetlenül bámultak, aztán kiegyeztek: csak a fülke ajtaja maradt résnyire nyitva, min­denki megnyugodva visszafészkelődött a bóbiskolásba, csak Judit méltatlankodott még egy darabig magában. A fiú sokára szenderedett vissza, nem mert mozdulni, fel ne ébressze a fejét a vállán nyugtató lányt. A gyerekére, kettejük jövőjére gondolt, arra, hogy mennyire egyenes Judit testtartása. Ha járás közben nem fordítaná kissé kifelé a lábát, azt hinné az ember, hogy modellként, éppen egy divatbemutató pástján vonul végig, pedig csak egyszerűen kecses a járása. Arra gondolt, beszédes férfi tekintetek bámulnak Juditra, ha együtt mutatkoznak. Arra gondolt, Judit mindig folyó melegvízben mosogat és öblít, s csak mosolyog, ha megdorgálja emiatt. „Te kis takarékos, a jövő gondos támasza a családnak!”, mondja ilyenkor Judit, és puszit lehel a nyakára, a nyelvével még meg is csiklandozza, – hát lehet rá haragudni?

    Egy egész hetet töltöttek a tengerparti Balkán idegen forgatagában; tökéletesen megvoltak egymás társaságában, mint az egymás mellett megöregedett, egymáshoz idomult házaspár. Judit sorban állt: forró mici-t és hideg sört hozott neki, ő, éjjel, a szűk kis sátrukban betakargatta és megigazította a hátizsákból rögtönzött feje alját. Nappal, a parton különös büszkeséggel nyugtázta az ismert idomokat bámuló férfiszemeket, és egyre inkább kedvére estek az izgalmasan kirajzolódó, neki virágzó bikinivonalak. 

    Amikor hazaérkeztek, éppen másnap hirdették ki az orvosi egyetemre bejutók névsorát, Liviuval együtt várták az eseményt. Kétszázad ponttal esett ki Liviu, második volt a vonal alatt, sokáig szótlanul nézte a listát. „Jövőre biztosan bejutok!”, mondta nagy sokára. Két hétre hazautazott, Judit beköltözött a helyére, még volt néhány nap a szabadságukból, aztán a fiút visszavárta a szalagmunka…

    Szép volt ez az év, emlékezetes ez a nyár, felejthetetlen ez a csodálatos lány, tudom engem választana. De megváltoztam, önálló vagyok, ismét független lehetek, nem akarom a szalagmunkát, – gondolta végig a fiú, aztán megszólalt:

    – Menj hozzá! – mondta, és elhúzta a kezét.

    Alig bírt Judit lassan csillogóba és vörösbe lábadó szemébe nézni. Talán túl hirtelen, rosszul döntöttem, bánni fogom, gondolta.

     Másnap felmondott, aztán felkereste Lajos nagybátyját, a vegyészt.

    – Van egy kis megtakarított pénzem, el szeretném végezni Kolozsváron a gépészmérnökit, de arra nem elég – mondta.

    – Az románul folyik, tudsz annyit románul?

    – Tudok – mondta.

    – Majd segítünk, hagyd a konzerveket, és készülj! Felkészítő tanárt fogadjunk?

    – Nem kell! – mondta.

    A széles Dózsa György út, a Főtértől a Nagyállomásig alig kanyarodik, addig kétirányú a forgalma. Onnan, több kilométernyi hosszan, nyílegyenesen halad kifelé a városból, egészen a Vegyi Kombinátig, de még azon is túl, Maroskeresztúrig. A közepét másfél méternyi virágsziget tagolja két, egyirányúsított, macskaköves részre. Az utat, a város történelme folyamán a város éppen aktuális urai többször is átnevezték, ki-ki a maga hivatalos nyelve szerint. A megszokott nevét a történelem először „Strada Dózsa György út” -ra változtatta, majd „Strada Gheorghe Doja út” lett belőle, végül, a történetünk idején: „Strada Gheorghe Doja”- ként hirdette az állam új urainak akaratát.

    A konzevgyárat, vagy, ahogy a városlakók nevezik, a Kalákát, a Strada Gheorghe Doja hosszának közepe táján kell keresni.  Délután, három óra körül a fiú ott állingált, a Kalákával szembeni buszmegállóban, a túloldalon, onnan figyelte a gyár kijáratát. A kiözönlő munkások tömegében fel is bukkant egy feltűnően kecses léptű, fiatal lány, ő érdekelte a fiút. A lány körülnézett, a megállóban észrevett valakit, intett neki, és elindult feléje. Magas, sovány férfialak vált ki a tömegből, a lány felé tartott, amikor találkoztak, megpuszilták egymás arcát. Annyira magas volt a férfi, a lánynak kissé ágaskodnia kellett, hogy elérje az arcát, pedig az alak háta roskatagnak tűnt, s a hosszú nyakán a feje is előre hajlott. Álltak egy darabig egymással szemben, a lány és az idegen – beszélgettek, de nem fogták egymás kezét. A túloldalról, a párt feszülten figyelő fiú, szemárnyékolónak, a homlokához emelte a kezét, de az egymás után, két befutó busz mindenkit eltakart, s miután továbbindultak, az állomásban már csak néhány ismeretlen várakozót lehetett látni.