Magyarország nemzeti ünnepét egy közismert csoport, – előre megfontolt szándékkal, szervezetten, demokratikus jogaira és egyebekre hivatkozva megzavarta. A történés, a híradások szerint indulatokat gerjesztett, pofon is csattant, vér is folyt.

Sokféle, demokratikus joggal egyesek nem élnek, mások igenis. A magára valamennyit is adó atyafi például napjainkban már nem köpködi össze a kocsmapadlót, nem rondítja össze a tyúkudvart, mások előtt nem böfög, vagy- horribile dictu: nem szellent hangosan. Egyes, jelentősebb eseményen, színházban, vagy misén mobilját kikapcsolja, nem köhög, nem nevetgél, nem füttyög, még akkor sem, ha gyűlöli a karmestert (mert hogy ő jobban játszaná kotta nélkül az életet), vagy ha a műsort nem érezné kedvére valónak.

Nem, külön figyelmeztetés nélkül sem rontja a levegőt, ideológiai kifogásokkal nem takarózik, precedenst nem keres, holott mindehhez demokratikus joga lenne. Mások érzékenységére tekintettel van, még akkor is ha azokat barmoknak véli. A neki nem tetsző műsort egyszerűen elkerüli, vagy majd egyszer az életben szervez egy magának- és cimboráinak testhezálló orgiát, egy másfélét, a maga csendességében.

Ha atyafink mégis maradéktalanul élni kíván minden demokratikus jogával (a szent világszabadság egyes eszméire hivatkozva), hát akkor könnyen konfliktusba keveredhet a másféle, az övétől szögesen ellenkező demokrácia-felfogású atyafiakkal. És persze a tolerancia-szintünk meglehetősen heterogén, így az önként vállalt konfliktushelyzet eredménye bizony bizonytalan, csupán a címke bizonyos.

Szóval a demokratikus jog csak addig terjed, ameddig az a jog mások demokratikus jogát nem sérti. Úgy tűnik, hogy a görögök feladták a leckét, és még mindig vannak mihaszna osztályismétlők.